„A tehetséged az államé, az időd az egyetemé, a pénzed az iparé” – Levél egykori önmagamhoz

A Fiatalok válsága c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy adjatok hangot nemtetszéseteknek, ki nem mondott, esetleg titkolt félelmeiteknek, nagyobb kérdőjeleiteknek. Íme, az első helyezett, Lévai Emese gondolatmenete. Készüljetek fel, mert ez kemény lesz.

Kerestem a megértő, toleráns, együttérző karaktert a világon, aki átélte azt az önkereső, kesergős, magányos utat, amit én, 21 éves egyetemista is. Találtam valakit, aki tapasztalt már pontosan ilyet: magamat, csak éppen 5 évesen. Ezt a levelet az az óvodás hölgy kapja, aki valaha én voltam.

Kedves óvodás hölgy!

Most össze vagy zavarodva, a világ ijesztő, az emberek pedig egyre idegenebbek, ugye? Én is így vagyok vele. Szeretnék veled kicsit beszélni arról, mi vár rád ennek az időszaknak a végén.

Ne haragudj rám, nem lettél hajóskapitány. Mérnökhallgató vagy. Fáradt, nyűgös, szürkearcú lány lettél. Nyár óta nem láttál se vizet, se hajót, jelenleg az a legnagyobb problémád, hogy 3 cukorral idd a kávéd, mert akkor később leszel éhes, és kevesebbet költesz zsemlére. Tudom, megígérted magadnak, hogy amint kijárod az iskolát, irány a tenger, megvan még a rajzod – de ez nem olyan egyszerű. Még mindig órákon át csak ülsz, tanulsz és számolsz. Nem vetted meg magadnak a hajót, amit még kiscsoportban kinéztél, noha pénz lett volna, de értsd meg, ez nem olyan világ, ahol a rövidtávú céljaid számítanak. A hajóra szánt pénz félre van téve, hogy arra tudd felvenni a hitelt, ha majd lakást kell venni. 

Ne haragudj, hogy annyi mindenben engedtem a felnőtteknek. Nem kellett volna hagyni, hogy zongorázni küldjenek. Tehetségtelen vagy benne, a tanár meg egy szadista. Utálod az egészet, de meg kell tenni, mert anyuék az első sorban tapsolnak a bemutatón év végén. 

És sajnálom, de ez sem változott sokat: minden butaságot elvállalsz most is, pedig a hátad közepére sem kívánod a Hallgatói Önkormányzati tagságot, a főnök külön túlóráit, az egyetemet, a Tudományos Diákköri Konferenciát. Kíméletlen maradtál magaddal.

Sajnálom, hogy nem álltál ki magadért. Megdobáltad homokkal azt a kis gonosz Gergőt, mert lekövérezett, és egész délután a sarokban álltál büntetésként. Sajnos ez most sincsen másképp. Ha hibázol, te vagy a „gyakornok”, az „újonc” a „hallgató” és bizony a „lány”. Stigmák, amik tíz lépéssel hátrébbról indítanak. Fantasztikusan megtanították neked, hol a helyed: hátul. 21 évesen is a sarokba küldenek: ha nem értesz egyet az ülésen, ha kiállsz a munkádért, ha küzdesz a jobb jegyért – visszaküldenek a sarokba, az utolsó, leszakadt polcú, grafitkoszos asztalod mögé, te pedig ugyanabba a kamillaillatú zsepibe fújod az orrod és a könnyeid, amivel apa teletömi a táskád, ha a kezébe kerül.

Sajnálom, hogy hagytam szétosztani az egyéniségedet. Egy olyan szülőgeneráció gyermeke vagy, aki azt hiszi, a gyerek „jár neki”. A gyereket az anya öltözteti, a nagymama dönti el, mit csinál iskola után, az apa dönti el, hova járjon suliba, kik lehetnek a barátai, a keresztanyu pedig megmondja, mennyit egyen karácsonykor, járjon-e templomba. Így anya bizony rád adta az unokabátyád farmerét, apa beadott egy szigorú matekos osztályba, a nagyi pedig zongorázni küldött. Utáltad minden percét.

Azt kell mondjam, ez is így marad. Anyukád választja az esküvői ruhádat éppen. Neked nem tetszik, utálod, te egy másikat szeretnél. Olcsóbbat, egyszerűbbet. Sajnos maradtál státusszimbólum: egy baba, akit fel lehet öltöztetni, ki lehet tanítani, ki lehet művelni és durván átnevelni pontosan olyanra, amit a társadalom és a szülők akarnak. Így lettél gyönyörűm, egy hajóskapitány Balaton-parti csendes baráti esküvőjéből egy agyonöltöztetett, egyetemi éltanuló belvárosi érdekesküvője. Sem a barátaid, sem a ruhád, sem a templom nem a tied. A tortát pedig ne kóstold meg, tejszínes vacak, nem lehetett csokis.

Sajnálom, hogy hagytalak megszégyenülni saját magad előtt. Most, ha rosszat teszel, az óvó néni megbüntet, majd azt mondja: Te magad is jól tudod, hogy megérdemelted, mert rossz voltál. És addig ott maradsz a sarokban, amíg meg nem győzöd magad: te vagy a hibás.

Az a baj, hogy ez is ilyen lesz, így marad. Már nem vagy duci, vigyorgó kis rosszaság, egy szál fürdőruhádban a nádasban. Modellalkatú, kiskosztümös, szőke, vasalthajú gyakornok vagy. A beceneveden sem szólít senki, a Neptun kódod alapján szólítanak. Amikor ki akartál lépni a keretek közül, mindenekelőtt saját magadba ütköztél: ha felszaladt pár kiló, szaladtál edzeni, ha rossz jegyet kaptál, egész éjjel tanultál az ötösért. Mert megszoktad, hogy saját magad szégyene vagy, ha nem vagy a társadalom szépséges, mintaszerű babája.

Nem segítettem valami sokat, ugye? Mindenekelőtt tudnod kell, hogy nem is olyan sokára lesz egy szépséges kislányod, aki ugyanúgy hajóskapitány akar lenni majd, mint te. És megígérem neked, mielőtt megszületik – és olyan makacs kis ovis lesz, mint te -, megveszem azt a hajót. Megerősödök érte, miatta, olyan mérnökké, olyan feleséggé és olyan anyává, hogy ezt a levelet ne kelljen 55 évesen újraírnom magamnak.

Hogy ne sajátítson ki a társadalom, a család, a munka, mert hidd el, nem az a baj, hogy senkinek nem kellesz: ellenkezőleg! Huszonéves korodban az a legnagyobb tragédia, hogy mindenkinek kellesz. Szétszednek és elosztanak mindent belőled, amiért nem küzdesz meg. A tehetséged az államé, a tested a gyermekedé, a gyengédséged a férjedé, a főztöd az apádé, az esküvőd az anyádé, az időd az egyetemé, a pénzed az iparé, az akaratod a diákszervezeté. Ha nem küzdesz meg a lényed minden kis szeletéért, akkor nem hagynak meg neked semmit magadból, csak a kamillás zsepiket meg a könnyeidet.

De megígérem neked, hogy ezen változtatni fogok. Tehetséges mérnök vagyok, meg tudom építeni magamnak a hajómat, és szuper feleségként szuper esküvőt érdemlek (lehet, még nem késő a ruhámat sem kicserélni). Lehet nem célszerű hagyni lenőni a sötétbarna hajamat, de hagyni fogom visszagöndörödni, ez már biztos.

Miközben ezt írtam neked, eldöntöttem. Nem jár belőled senkinek az égvilágon semmi. Ez nem önzőség, ezek tények. Most megeszek helyetted is egy giga tábla csokit. Aztán holnaptól belecsapsz-belecsapok a lecsóba.

Szurkolj nekem, Kapitány!

További cikkek: