A transzparens tájékoztatáshoz valóban szükséges a halottak látványa?

Március harmincegyedikén, egy napsütéses szerdai napon huszonnyolc, magát függetlenként definiáló sajtó orgánum útnak indított egy nyílt levelet, kis országunk prominens döntéshozóinak címezve.

A szerelmetes levélben az állt, hogy eme huszonnyolc szerkesztőség azt kéri a kormány arra illetékes tagjaitól, hogy tegyék elérhetővé a transzparens tájékoztatás lehetőségét, vagyis: engedtessék meg a sajtónak a Covid-osztályokon forgatni, a frontvonalban oly derekasan harcoló ápolók és orvosok szabadon nyilatkozhassanak a kórházban dúló siralmas állapotokról, illetve az operatív törzs nyújtson 0-24-ben valódi tájékoztatást a sajtó képviselőinek.

Mindezt azzal indokolják, hogy a koronavírus fenyegető, halálos mivolta a kórházak berkein belül figyelhető meg leginkább, amelyet most nem tudnak teljes, nyers valójában a publikum szeme elé tárni, mert a sajtó munkatársai nem tehetik be lábikrájukat a küzdelmes csatatérre. Ennek az el nem ért információnak a hiánya pedig azt a hamis képzetet kelti a magyar lakosságban, hogy a vírus nem is oly veszélyes, mint azt egyesek hinni vélik, ezért nem tartják be a járványügyi intézkedéseket, amely még több megbetegedéshez, vagyis a járvány súlyosbodásához vezet.

Talán én gondolom rosszul, de bevallom őszintén, én eddig abban a hitben éltem, hogy a sajtó kizárólagos feladata az állampolgárok tájékoztatása, nem pedig nevelése. Megütközve és kissé felháborodva állok ezen gondolat előtt, miszerint a független magyar sajtó munkatársainak szilárd meggyőződése, hogy munkaköri leírásukba tartozik a járvány legtorokszorítóbb rémképeivel riogatni a lakosságot, ezzel érvén el azt, hogy komolyan vegyék a védekezést. Mikor avanzsálódtam taknyos kölyökké, akit a szenes ember eljöttével fenyegetnek a felnőttek, ha nem viselkedik jól?

A levelet fogalmazó és útjára indító huszonnyolc szerkesztőség összes tagjához intézem kérdésem: tényleg azt gondoljuk, hogy a hiteles, transzparens tájékoztatás legfontosabb hiányzó eleme a lélegeztetőgépen haldokló emberek látványa? Őszintén esküdni mernénk rá, hogy ezen kívánalmunknak az égegyadta világon semmi köze a pánikkeltéshez és a kattintásvadászathoz? Mióta elengedhetetlen feltétele a tájékoztatásnak az emberi szenvedés naturalisztikus megjelenítése? Mióta dolga egy újságírónak meggyőzni az olvasóit bármiről? Nyitott vagyok a kérdésről szőtt diskurzusra, és szíves örömest megadom a lehetőséget bárkinek, hogy meggyőzzön. Ez több, mint öncélú hangulatkeltés, de nem lesz egyszerű dolga.

Igen komoly indulatokat képes korbácsolni elmémben az a mentalitás, miszerint mivel nem tartunk eléggé a Covid-tól, a helyzet orvoslásához az utolsó hörgéssel halálba induló betegek rémisztő látványa szükségeltetik.

Ezt nevezzük professzionális újságírói munkának, amikor gyakorlatilag a levél fabrikálói által is el van ismerve, hogy a félelemkeltés a cél? Mit szeretnénk, hogy még bőszebben lehessen szidalmazni egymást?

Az esztelen korlátozások tűrhetetlen terhe alatt roskadozó tömeg, akikkel érdekes módon senki sem szolidarít, most majd felelőssé tehető az összes, fotón és videón elénk tárt szenvedésért. Nem ágyazódott bele így is bőven eléggé az átlagpolgár elméjébe, hogy a korlátozások ellen ágálni, a megmentett emberi életeken kívül más szempontokat is figyelembe venni felelőtlen, egyenesen gyilkos magatartás?

Miközben a független magyar sajtó maximum fordulatszámon pörgetett pánikkeltést és nyomorpornó-terjesztést követelt a kormánytól, Belgiumban bíróság kötelezte az ottani kormányt a korlátozások feloldására.

Romániában orvosok egy csoportja lázadt fel a Covid-terrorizmus ellen, és sajtóközleményben szólították fel a világ minden pontján tevékenykedő orvostársaikat, hogy segítsenek eloszlatni azt a mesterségesen gerjesztett pánikot és hazugságot, ami a vírust övezi.

Bizonyos Rockenbauer Antal fizikaprofesszor pedig önszorgalomból kezdte el tanulmányozni a halálozási adatokat, aminek végeztével arra jutott, hogy statisztikailag kissé más következtetést lehet levonni a vírus jelentette veszélyről, mint amely következtetéshez a világ nagyobbik része mind a mai napig ragaszkodik.

Ez bőven elég indikátora a lelkemben burjánzó feszültségnek. Azóta is próbálom megemészteni, hogy egyes újságírók azt gondolják, hogy hibátlanul működő kognitív funkcióim ellenére nem vagyok képes az árnyalt, cizellált véleményalkotásra, ezért egy ország lakosságának kell a szájába rágniuk, hogy mit gondoljanak a vírusról.

#kösznemkell

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: