A tudás akkor jó, ha megingathatatlan? Nem, nem és nem!

Nemrégiben olvastam egy rövid eszmefuttatást ezen az oldalon, melynek sorai hosszas töprengésre késztettek. Elmélkedésem végeztével arra jutottam, hogy én bizony nem értek egyet a szóban forgó cikk konklúziójával, ezért bátorkodtam modoros sorokká formált mondandóm pappírra vetni – az alábbiakban ez következik.

Az említett cikk a járványügyi korlátozások következtében bevezetett, és kirobbanó sikerét látva azóta is töretlenül fenntartott online oktatás tükrében vizsgálja az emberi tudást, és a tudással kapcsolatban egyre inkább terjedő bizonytalanságot. A bizonytalanságot, mely újonnan ütötte fel a rút fejét, és módszeresen ássa alá a megkérdőjelezhetetlen információink és az örök érvényűnek hitt ismereteink eddig sziklaszilárdan álló totemját.

A cikk írója problémaként definiálja a jelenséget, mely szerinte a jelenlegi oktatási rendszerben sínylődők sajátos mentalitása: ezek a diákok tudniillik konstans kételkednek saját tudásuk megrengethetetlen bástyáiban, és a legkisebb ellenállásra is elapasztják áradó gondolataik tiszta vizű patakját, mert nem dívik az önálló vélemény ebben a világban. Egyértelműen leteszi a voksát amellett a múltbeli iskolarendszer mellett, amely saját tudásának talaján sziklaszilárdan álló, önnön ismereteiben megingathatatlan fiatalok csoportját ajándékozta a világnak.

A tudás akkor jó, ha megingathatatlan?

Bár a cikk alapját alkotó gondolattal – miszerint fontos szilárd, vagy legalábbis szilárdnak hitt tudással rendelkeznünk – hajlamos vagyok egyetérteni, ezért az olvasás megkezdésekor még különösebb ellenérzés nélkül pásztázta a szemem a sorokat. Azonban a „semmilyen körülmények között nem megingatható tudás” axiómájának sokadik olvasására az elmém lassan háborogni kezdett. Ezzel el is érkeztünk a kezdeti egyetértés felszíne alatt húzódó ellenkezés forrásához: nem tartom követendőnek azt a mentalitást, amikor valaki oly biztos a saját, helyesnek vélt ismereteiben, hogy senki és semmi nem képes változtatni a véleményén.

Beszélgessünk egy kicsit a kognitív torzításokról, mielőtt megadom a választ a felháborodott miértekre

A kognitív torzítás az a gondolkodási hiba, melynek segítségével olyan irányba torzítjuk a valóságról alkotott, racionálisnak hitt képünket, amely számunkra bármily okból a legoptimálisabb. Ezzel már el is érkeztünk a szerény személyem által felfedezni vélt összefüggéshez, ugyanis ha valaki azzal a mentalitással éli az életét, hogy tudása megingathatatlan és örök érvényű, melyet még a Jóisten hatására sem kérdőjelezne meg, akkor félő, hogy hamar ezen hibák egyikébe esik. De szíves örömest illusztrálom konkrét példával is.

A Dunning–Kruger-hatás például az a jelenség, amikor minél kevesebb tudással rendelkezik valaki, annál inkább hajlamos túlbecsülni annak meglétét. Nem ismeri fel mások hozzáértését, és a legkevésbé sem ismeri fel a saját inkompetenciáját, ezért a legbiztosabban bizonygatja saját rátermettségét.

A Semmelweis-reflex egy igen sajátos emberi magatartás, mely szerint az ember rendelkezik egy olyan öntudatlan, reflexszerű mechanizmussal, amelynek segítségével távol tartja elméjétől az új információkat a már berögzült paradigmák miatt. 

A személyes kedvencem azonban a megerősítési torzítás, mely azt takarja, hogy az emberek előszeretettel szelektálják a világban található információkat előzetes elképzeléseik, hitrendszerük, vagy vérmérsékletük alapján. Rendkívül rossz szokásunk, hogy csak azokat az ismereteket gyűjtjük, amelyek még véletlenül sem késztetnek világszemléletünk újragondolására; csak olyan irányba gyarapítjuk a tudásunkat, mely információkkal nem okoz gondot szembesülnünk.

Saját tapasztalataim szerint ez az a torzítás, mellyel a leggyakrabban élnek az emberek, pedig ez igen nagy és súlyos hiba. Félelmetesen gyorsan deformálódik minden olyan egyén gondolkodása, aki a világnak csak azon felére fókuszál, melyet egyébként is látni szeretne.

A megerősítési torzítás gránitszilárdságú alapját pedig ugyanaz a gondolat alkotja, melyet az idézett cikk írója is oly szenvedéllyel ismételget: a megingathatatlan hit a saját ismereteinkben. 

A megingathatatlan hit helyett…

Hogy ne essünk a kognitív torzítások hibájába, csak egy dolgot tehetünk: folyamatosan kutassuk a világnézetünkkel, ismereteinkkel homlokegyenest szembemenő narratívákat, és erőnek erejével vegyük rá magunkat a bennük rejlő igazságtartalom felfedezésére

A világ folyamatosan változik, ennek fényében pedig a világról szőtt tudásunk is. Ha valaki nem hajlandó ezzel szembenézni, helyette befogja a fülét, becsukja a szemét, és elégedetten mosolyog abban a hitben, hogy a megingathatatlan tudás birtokosa, az végérvényesen lemarad.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: