A vizsgaidőszaki szétesés margójára – Olvasói történet

Nem tudok könny és düh nélkül végigolvasni egy olyan cikket, ahol arról értesülök újból, hogy még egy ismeretlen, egyetemi sorstársam vetett véget az életének. Elmesélem a saját történetemet ezzel kapcsolatban, bizonyítva azt, hogy mindig van megoldás. Mindig. Őszintén remélem, hogy támasszal fog szolgálni bárkinek, akinek épp szüksége van rá.

Két éve, január utolsó két hetében sorozatos kudarcok értek engem. Megbuktam a záróvizsgán és a négy éve tartó kapcsolatom is akkortájt ért véget. Illetve nem tudom már, hány sikertelen, a diplomámhoz szükséges szakmai német írásbeli vizsgán voltam túl, amikor ténylegesen is beütött a krach. Mert sok volt ez egyszerre. Pedig, ugye, egy egyetemistának „csak az a dolga, hogy tanuljon”.

Nem számít semmi más.

Nem számítanak a problémák…
…az anyagiak…
…a szerelmi csalódások…
…a kudarcok…
…a jövőtől való félelem…
…egy családtag halála…
…egy váratlan tragédia…
…vagy bármi más.

Nem számít semmi se.

Megmondom őszintén, egyedül talán képtelen lettem volna feldolgozni ezeket a hirtelenjében rám zuhanó, ezerkilós „Szégyelld el magad, valamit rosszul csinálsz!” bombákat. Testvérem javaslatára még január végén írtam az egyetemi pszichológusnak, de három hónapot kellett várnom arra, hogy megkapjam az első időpontomat.

Hogy mennyi három hónap? Észveszejtően sok idő.

És hogy abban az időben mi járt a fejemben?

Tömör szégyenérzet. Hogy megbuktam a záróvizsgán. Egyszerűen hülyének éreztem magamat. ,,Aki eljut már a záróvizsgáig, az hülye nem lehet”, ,,Minden hülyét átengednek” ,,Ott mindenkit átrugdosnak” – de kérdem én, akkor én mi is voltam? Szerencsétlen? Gyökér? A hülyébbnél is hülyébb? Nekem miért nem sikerült? Én miért nem mentem át?  

Még azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán jó szakmát, megfelelő egyetemet választottam-e. „Miért is akartam közgazdász lenni? Miért is gondoltam valaha azt, hogy belőlem jó szakember lesz? Tényleg Budapestre kellett jönnöm? Miért nem mentem más városba? Miért is nem maradtam a családom közelében?” – ilyen és ehhez hasonló kétségbeesett gondolatok bénítottak le napról napra.

Erre még rátett egy lapáttal, hogy szakítás után a legtermészetesebb módon kérdőjeleztem meg a saját belső értékeimet is az intelligenciaszintem mellett. Állandóan az járt a fejemben, hogy nem vagyok szerethető. Persze tudtam, ez így nem igaz, tudtam, hogy egy szakításhoz két ember kell, tudtam, hogy mi vezetett ideáig, és azt is, hogy mind a ketten pont ugyanannyira voltunk hibásak. De ettől még ott motoszkált bennem a gondolat, hogy nem vagyok elég jó. Hogy engem nem lehet szeretni. Belém nem lehet szerelmes senki, és engem nem akarhat senki.

Hogy abban a három hónapban mit is csináltam pontosan?

Mélyzuhantam. Szenvedtem és sírtam, minden nap. Ittam, majdnem minden nap. Borzalmas volt. Abban a három hónapban leginkább önmagam elől próbáltam elmenekülni. A legtöbb napom úgy kezdődött, hogy reggel indulás előtt körülbelül 5 perccel felkeltem, nagy nehezen összeszedtem magam, elmentem dolgozni, utána pedig mindig találkoztam valakivel. Kellett a gondolatelterelés. Kezdetét vette a hajnalig tartó iszogatások és bulik korszaka, amik után hazamentem, majd némi alvás után kezdődött az egész előröl. Ebben a mélyzuhanásos időszakban rengeteg hülyeséget, ostobaságot, meggondolatlanságot csináltam, amik miatt mai napig összeszorul a gyomrom.

De hogy ezt a három hónapot mégis hogy éltem túl?

Talán az egyik legnagyobb szerencsém az volt, hogy mertem beszélni a problémáimról a szüleimnek, testvéreimnek és szűk baráti körömnek. Ők voltak azok, akikre számíthattam – akikre mai napig számíthatok -, akiket bármikor felhívhattam, ha bajom volt, akiknek a vállán sírhattam, és akik hazavittek, ha kellett. Akik ugyanúgy végighallgatták tizedjére is ugyanazt a történetet. Akik akkor is szerettek és megbocsátottak, amikor a világ legnagyobb hülyeséget csináltam. Nem mintha nem foglalnám minden nap imába a nevüket, de ezek miatt is hálás vagyok nekik.

A másik szerencsém az volt, hogy akkor ismerkedtem meg a sárkányhajózással, ami elég nagy erőt adott ahhoz, hogy ne önostorozással és ivással töltsem a mindennapjaimat. Így utólag is nagyon hálás vagyok az akkori edzőmnek.

A pszichológus, akihez jártam, iszonyatosan sokat segített. Attól függetlenül, hogy milyen sokat vártam erre, teljesen megérte. Minden sorstársamnak, egyetemistának szívből ajánlom! Nemcsak a pokolian húzós időszakokra, a vizsgaidőszaki stresszre és a legsötétebb órákra, hanem bármikor, bármilyen problémára, amikor úgy érzitek, támogatásra és segítő kézre van szükségetek!

Természeten nekem kellett újra szembenézni a problémákkal. Nekem kellett, nem pedig a szeretteimnek, a barátaimnak és a pszichológusomnak – azok az én kudarcaim voltak, nem az övéké. Ők nem tudnak helyettem elmenni újra vizsgázni, és nem is tudják helyretenni a belső önképemet. Ők csak útmutatást, irányt, mankót, ötletet tudnak adni, tükröt elém tenni.

A sorozatos csalódások után tehát újból leültem a tételek elé, még akkor is, ha már hányingerem volt az egésztől. Nekem kellett szembenéznem a felmerülő kételyeimmel. Bevallom, nem volt könnyű újra bemenni ugyanabba a terembe, ahol már meghúztak. Ahogy nem volt könnyű az első randira se elmenni.

De mi lesz azokkal, akiknek nincs szerető családjuk, baráti körük, esetleg olyan személy az életükben, akiben megbízhatnak és aki előtt nem kell semmi esetben sem szégyenkezniük? Akik nem látnak más kiutat, mert nem tudják, nem hiszik el, hogy mindig van megoldás?

Kedves ismeretlen, egyetemi Sorstársaim!

Nagy valószínűséggel most a könyvek fölött gubbasztotok, de valamit ne feledjetek: mindig van megoldás, mindig van segítség, mindig van kiút, csak merjetek beszélni a problémáitokról és merjetek segítséget kérni!  Ne tabuzzátok magatokban a rátok boruló töménytelen stresszt, a megfelelni akarás egészségkárosító stációit vagy akár a könnyen elhatalmasodó szégyenérzetet! Senki sincs egyedül ezzel. Tudom, hogy én sem voltam.

További cikkek: