„Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek” – Az élet mégiscsak egy tündérmese?

Mindig azt mondják a nagyok, hogy csak az a biztos, ami már megtörtént. Akkor ezen a vonalon elindulva egy biztosat tutira mondhatok: hogy te megszülettél és éppen a késő esti gondolataimat olvasod. Továbbá azt is, hogy voltál te is kisgyerek, pontosan úgy, ahogy én is. Biztosan sokat meséltek neked a szüleid, pontosan úgy, ahogy nekem is. Na, látod, máris mennyi közös van benned és bennem!

Tudod, kedves barátom, a mesékben – legyen az Disney vagy népmese – az a nagyszerű közös tulajdonság, hogy van tanulsága. Amellett, hogy felfedi az életben rejlő apró varázslatokat, mindig tanít valamire. Például azt, hogy az egyedi lábméret elhozhatja a várva várt szőke herceget fehér lovon, illetve arra is figyelmeztet, hogy ha valaki fuldokol egy mérgezett almától, akkor elég egy csók, és mellőzhetjük a Heimlich-manővert (de ha biztosra akarunk menni, akkor inkább ne fogadjunk el piros almát csúnya öregasszonyoktól).

A mesék a sok életképes tanács mellett megtanítanak többek között arra is, hogy vannak rossz emberek, akik önző érdekektől vezérelve ártani akarnak, illetve arra is, hogy a jó dolgokra várni kell, néha elég sokat is. Továbbá, hogy az életben nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk.

Sosem értettem azokat az embereket, akik azt hajtogatják, hogy az élet nem tündérmese. Dehogynem! Valószínűleg elfelejtették, hogy voltak gyerekek, és azt is, hogy mennyi mindent adott nekik a mese. Cinikusan csak arra emlékeznek, hogy mindenki boldog, a szegény lányt elveszi a gazdag herceg (és még csodálkozunk, hogy miért van annyi aranyásó), és hogy az unikornis fenekéből sosem fogy el a szivárvány. Elfelejtik, hogy a mesékben is vannak akadályok, amiket leküzdenek. Fontos emberek, akiket a főhősök elveszítettek. Sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán.

Sokszor irigylem a kisgyermekeket, hiszen bennük még élénken él a mesékben tanult bölcsességek. Az a sok tanulság, mely mára a felnőttekből szinte kiveszett, és ha szembe találják magukat egy problémával, ha az élet eléjük gördít egy akadályt, akkor megtorpannak és feladják. Be kell valljam, nekem is volt olyan helyzet az életemben, amikor egyszerűbbnek láttam volna hátat fordítani és feladni. De ekkor jött az én életem Rafikije, aki a következőt mondta egy nap: „Bármi is lesz, úgy kell lennie, ahogy lesz, mert mindig lehetne rosszabb is, és olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy, szóval nem kell betojni!”

Ez az ember nem más, mint az édesapám. Ő megtanította nekem a választ minden problémára. Kezembe adta a kulcsot a saját tündérmesémhez. Azóta, ha bármi nehézséget gördít elém az élet, mindig ezt a pár sort veszem elő, és én is ezt adom tovább tanácsul. Ez az a tipikus egyszerű, de nagyszerű tanács, gondoljunk csak bele: minden sora igaz, egyszerűen nem lehet belekötni.

Zárásként pedig szeretném benned nyomatékosítani, hogy nem szégyen az, ha az ember lánya alig várja, hogy az unokahúga végre elérje azt a kort, hogy érdekelje a legújabb Disney-film a moziban. Így az „elviszem a hugit moziba, hogy örüljön”-re hivatkozva végre ő is beülhet megnézni a legújabb Jégvarázst 3D-ben.

Ahogy a mondás is tartja: „Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek.”

További cikkek: