„Ha anyának szólít, akkor baj van” – Gondolatok és tapasztalatok a daduskodásról

Amikor hozzászólok, az kicsit olyan, mintha a sajátomhoz szólnék. Amikor megölelem, mintha kicsit a sajátomat ölelném. Ha valami új dologra tanítom, igyekszek végtelen türelemmel tenni. Ha pedig az utóbbi sikerrel végződik, akkor úgy örülök vele, mintha olimpiát nyertünk volna. Bár az évek során többször daduskodtam, nem gondoltam volna, hogy vissza fogok térni ehhez a szakmához is. Félévvel ezelőtt mégis így történt. Hogy mire volt ez jó, és miért gondolom most azt, hogy ennek muszáj volt megtörténnie? Kiderül most.

Szülni vagy nem szülni: az itt a kérdés

Ez az a téma, amivel kapcsolatban nagyon vegyes érzéseim vannak. Míg egyszer az egyik legtermészetesebb állapotnak tartom, amikor gyerek van a kezemben, máskor úgy vagyok vele, hogy aranyosak, drágák, imádom nyúzni, tanítani őket egészen addig, amíg visszaadhatom nap végén. Leginkább azért, mert úgy gondoltam, ha majd egyszerre három szerepkörben akarok tetszelegni – feleség, dolgozó nő és édesanya –, akkor fel kell kötnöm a gatyát. Én pedig féltem, hogy akkor túl szoros lesz, nem fogok levegőt kapni, és ezért az egyiknek a gondolatát el kell engednem.

Az egyik tanárom mondogatta, hogy: „Lányok, igen szép szakmát választottatok, de ha ti ezt akarjátok csinálni életetek végégig, akkor gazdag férjet kell keresni.” Számomra mindig egyértelmű volt, hogy a megoldás nem egy gazdag férjben keresendő, ezért nagyon be akartam bizonyítani, hogy lehet ezt másképp, ebben a szakmában is.

Végül rá kellett jönnöm, hogy az idős és bölcs embernek lehet ismét igaza volt. Amíg én minden évben vizsgázok egy helyettes állásért, amire vagy felvesznek, vagy nem, és a rendszer a legkisebb jelét se mutatja annak, hogy lesz ez másképp is, addig egész biztos, hogy gyereket szülni nem fogok. Felelőtlenségnek tartom magam részéről már azt is, hogy ilyesmibe gondolkodjak, amíg nincs biztos pontom.

A gyerekekkel való foglalkozás a mindennapjaim része volt. Az iskolában tanárnőként tanítottam, osztályfőnökként igyekeztem nevelni is, dadusként pedig megtapasztaltam a gyereknevelés egyéb velejáróit is. Jött is a kérdés, többször, mint szerettem volna, hogy: „Na, nem kaptál még kedvet hozzá?” Vagy épp a bölcs jövőbe látók: „Na, meglátod, hogy majd te is akarni fogod!”

A munkában sikerült kiadjak magamból minden szeretetet, törődést és gondoskodást, amit egy gyerek szerintem megérdemel. Nagyon szerettem, amit csináltam, mégis tudtam, hogy hosszútávon nem fog működni. Semmi biztonságérzetem nem volt, ahogy következett az éves szerződésem lejárati ideje, a következő vizsgám előtt is kétlábon járó időzített bombának éreztem magam, ami bármikor felrobbanhat. Mindig túljelentkezés volt, garancia semmi, nekem viszont egyre nagyobb igényem a stabilitásra.

Look, nem én vagyok az anyád

A dadus létjogosultságát sose vitattam. Mindig elhittem, hogy van az a pont, amikor már eléggé kérdéses, hogy mit lehet megoldani házon belül, ezért be kell emelni valakit, aki képes olykor egy-egy órára helyettesíteni. A dadus nem édesanya- vagy édesapapótló, hanem valaki, aki nekik segít. Valaki, aki nem mutathat túl egyiken se, hanem inkább csak segít rendet teremteni a zűrzavarban. Hogy amikor már nagyon fel van kötve a gatya, akkor a szülő is tudjon egy kis levegőhöz jutni. Ez így rendben is van, viszont amikor napi 8-12 óráról van szó, akkor kicsit nehéz megvalósítani, hogy ne az legyen a benyomás, hogy a szülőket pótolja a dadus.

Egy kis útmutató a dadusoknak: amikor a gyerek elkezd anyának szólítani, akkor baj van. Amikor ezt nap végén megteszi az édesanyja előtt is, akkor még nagyobb a baj. Persze már az első után tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. „Nem, nem, ne szólíts így! Nem én vagyok az anyád!” Az apró teremtés néha ezt mégsem tudta hova tenni, így végül fájó búcsút vettünk. Mondjuk úgy, hogy ráéreztem, hogy mikor kell visszaadni a kulcsot, még mielőtt ők kérik vissza. Hogy ebben az esetben hol csúszhatott hiba a rendszerbe, azt a következtetést mindenki vonja le tetszése szerint.

Létezik azonban egy másik változat, amikor tényleg pár órára kell csak beugrani. Az elmúlt fél évben megtapasztaltam, hogy milyen dolgozó nőnek lenni, és utána besegíteni kicsit a gyereknevelésben. Ha már így alakult, akkor igyekeztem úgy venni ezt, mint egy tanulási folyamatot, amivel lehetőséget kaptam arra, hogy elhessegessem a félelmeimet.

Reggel elmentem dolgozni, ahogy ott végeztem, elmentem a gyerek után a bölcsödébe, haza mentünk, és egy kicsit még ott voltam, amíg a szülők haza nem jöttek. A napi apróbb teendők, amiket egy gyerekkel el kell végezni, rutinná váltak, később a komfortzónámból is kimozdultam. Ha egy ilyen apró teremtést sikerül megnyírni, még akkor is, ha egy óráig tart, mindenki megérdemli az elismerést, aki ebben részt vett. Fel tudja adni a leckét.

Bár néha lefáradok, néha ő is, és olyankor hagyom egy kicsit önállóan ügyködni, mégis vannak olyan pillanatok, amikor rendesen megbolygatja bennem az anyai ösztönöket. Mindegy, hogy épp milyen napon vagyunk túl, amikor a végén felkuporodik a lábamra, két apró tenyerét az arcomra teszi, majd huncut mosollyal megkérdezi:

Szeretsz?

Persze hogy szeretlek!

Én is szeretlek!

Majd megáll a festmény előtt, ami egy kakast (is) ábrázol: „Kukurikú, téged is szeretlek!” Egy kakassal vagyok egy lapon említve, de egye fene, elfogadom. Aztán nyílik az ajtó, és egy anya! , apa! kiáltással rohanásba kezd, én pedig hálát adok, hogy tudja, kiket kell így szólítani.

Ki nevel a végén?

Azt kijelenthetem, hogy a dadus nem az ördög embere, aki a szülői szeretet hiányát jelképezi. És hogy ki nevel a végén? Amíg jó az időbeosztás, addig mindenki tanulhat kicsit mindenkitől. A gyerek tanulhat egy más nézőpontot, a szülőknek pedig lehet egy kicsit több szabadidejük, vagy bent tudnak maradni a munkahelyen, amikor ez szükséges. Végül pedig ott van a dadus, aki lehet épp felfedezi, hogy talán van rá némi esély, hogy nem kivitelezhetetlen egyszerre dolgozni és gyereket nevelni, így elkezd egy másik utat, amivel esélyesebb, hogy megteremti a rég áhított stabilitást.

Mert ott motoszkál az érzés, ha ennyit meg tudok tenni valakinek a gyerekéért, akkor mennyit leszek képes majd megtenni a sajátomért? Sose szerettem volna nagyon fiatal anyuka lenni, így nem érzem azt, hogy bármiről lemaradtam volna eddig. Inkább azt gondolom, ha egyszer úgy döntök, hogy igen, akkor előtte éljek, hogy legyen mit mesélnem – bár azt hiszem, mesélnivalóm lesz bőven. Most már szeretném is, hogy egyszer majd, amikor itt lesz az ideje, legyen kinek elmesélni, és hogy valaki az édesanyjának szólítson.

De az utóbbit szigorúan csak akkor támogatom, ha tényleg én vagyok az édesanyja.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: