„Te még élsz? Hová tűntél?” – Amikor az online jelenlét elvárássá fajul, majd szorongást okoz

Mondhatni már én is abban nőttem fel, hogy többet beszélek különböző chateken az ismerőseimmel, mint élőben. Emlékszem azokra a régi szép időkre, amikor iskolából hazaérve benyomtam a gépet és mehetett az MSN-en az aknakereső parti este 9-ig. Aztán a szüleim ágyba zavartak, és trükközni sem tudtam, mert a szobám ajtaján kiszűrődő fény arról árulkodott, hogy még mindig egy kemény küzdelemben vagyok a barátaimmal.

Online jelenlét a kezdetekben

Valahogy az MSN-nel párhuzamosan jelent meg a MyVip is – ezt leírva pedig érzem, hogy a bőrömön ráncokat üt az idő vasfoga. A két platform, amin elkezdtünk szocializálódni. Eleinte csak egy keveset voltunk online, majd jött a mindent megváltoztató Facebook. Sosem fogom elfelejteni, hogy az egyik szolgáltató a 0.facebook.com linkkel hatalmas kegyelmet gyakorolt azokra a fiatalokra, akiknek nem volt mobilnetük, de így tudtak csevegni a barátaikkal, ingyen. Ez alól én sem voltam természetesen kivétel. Annyit pötyögtem a telefonomon, hogy végül teljesen elkopott.

Ez a lehetőség később megszűnt, nem is volt mobilnetem 19 éves koromig, és őszintén? Nem is hiányzott. A középiskolában, ahova jártam, csak az aulában volt WiFi, viszont iszonyat lassú volt, így inkább mellőztem az iskola nyújtotta internetszolgáltatást. Amikor egyetemre mentem – és mivel a szüleim ismerték a tájékozódási képességeimet –, az új telefonomat már mobilnettel kaptam meg. Az egyetem épületében pedig tökéletesen működött az internet, így könnyedén online tudtam lenni mindig. Ehhez pedig hozzászoktam, és hozzászoktak az ismerőseim is – lássuk be, szinte mindenki.

Az online tér rabjaivá váltunk

Minden egyes nap mérhetetlen sok időt töltünk a telefonunk képernyőjét bámulva. Vagyis, ha őszinte szeretnék lenni, nagyon is mérhető, mert az eszközeink már arra is pontos adatokat tudnak szolgáltatni, hogy milyen alkalmazást és meddig használunk. Azt mindenki ismeri, hogy „csak gyorsan megnézek valamit” és hupsz, már két óra el is telt az életünkből, és nem tudjuk felidézni, hogy pontosan mire.

Ez a jelenség számomra már önmagában is aggasztó, mert elfecsérelt időnek érzem, és mar a bűntudat, hogy valami sokkal fontosabbra is fordíthattam volna ezt az eltelt pár órát. Viszont az már régi jó szokásom, hogy ha valakivel találkozom, vagy együtt töltünk pár napot, akkor bizony a figyelmem minden pillanata az illetőé, hacsak nincs egy halaszthatatlan üzenet, amit el kell küldenem. De annak nagyjából tényleg életbevágónak kell lennie.

Az itt említett figyelem a tiszteletet jelenti számomra. Egyenesen tikkelni kezd a szemem az idegességtől, ha olyan valakivel töltöm az időmet, aki beszélgetés közben előhalássza a telefonját, és mintha az élete múlna rajta, pötyögni kezd. Boomer lennék azzal, ha elvárom, hogy megkapjam a szakadatlan figyelmet, ha már időt szakítok valakire? Ha erre a válasz az, hogy igen, akkor vállalom a titulust.

Nyomás alatt

Az sem igaz teljesen, ha „offline vagyok”, mert a mobilnetem mindig készenlétben van, viszont ettől függetlenül nem válaszolok mindenkinek azonnal. És itt kerül képbe az, ami igazán nyomaszt. Miután pár óra, esetleg egy-két nap után ismét felbukkanok, akkor az ismerőseim jönnek a „Nahát, te még élsz?”, „Hova tűntél?” kérdésekkel. Egyszerre tesz boldoggá és helyez rám nyomást ez a fajta kérdezősködés. Részben örülök, hogy feltűnik az ismerőseimnek, hogy az online jelenlétem ritkult, és aggódnak értem. Részben viszont zavar, hogy elszámoltatva érzem magam olyan emberek részéről, akiknek nem gondolom, hogy szükséges minden pillanatomról beszámolnom.

Az elvárás, hogy mindig online kéne lennem és válaszolnom kellene, súlyos terhet rakott rám. Sokszor éreztem azt korábban, ha nem válaszolok, akkor könnyedén kimaradhatok valamiből. Sőt, néha az a gondolat is szöget ütött a fejemben, hogy a beszélgetőpartnerem elveszítheti az érdeklődését, ha nem kap időben választ. Nem akartam magam soha elérhetetlennek mutatkozni, kényszeresen nyúltam a telefon után. Az egyetemen rendszeresen érdekesebbnek találtam a válaszolgatást, mint az órákat, ezután pedig vizsgaidőszakban fogtam a fejemet, ugyanis a nem-figyelés átka utolért. 

A fent említett „érdeklődő bűnöket” természetesen én is elkövettem, de csak most kezdem el beismerni és látni, hogy a kényszeres online jelenlét milyen súlyokat tesz a másikra. Viszont észre kell vennünk, hogy nem lehet veszekedés forrása az, ha valaki nem ír vissza azonnal, vagy esetenként pár óra is eltelik, mire válaszol. Meg kell értenie mindenkinek, hogy az élet nem csak online zajlik, még akkor is, ha a járvány is rátett arra, hogy képernyőn keresztül éljük az életünk jó részét. 

Offline is van élet

Szokásom kísérletezgetni azzal, hogy meddig tudom az addiktív tevékenységemet mellőzni, és teljesen eltűnni az online térből. Számos alkalommal döntöttem úgy, hogy napokra letörlöm a telefonomról az összes létező közösségi platformot. Az élmény garantált. Az első napon kényszeresen veszem a kezembe a készüléket, és rácsodálkozom, hogy miért nem kaptam újabb értesítést, és néhány percbe telik, amíg egyáltalán eljut az információ az agyamig, miszerint letöröltem az appokat. Ezután minden könnyebbé válik, mintha tehermentesülnék. A legközelebbi barátaimtól pedig örömmel fogadom a kedves hívásokat, hogy ez már megint egy kísérletezgetős kedv, amiben vagyok, vagy ezúttal történt is velem valami?

Néhány nap után feladom a küzdelmet és visszatérek a jól megszokott kerékvágásba, egyúttal persze megfogadom, hogy redukálni fogom az internet használatával töltött időmet. Spoiler: ugyanúgy visszakerülök a világháló mély bugyraiba.

Viszont minden alkalommal kicsit fellélegzem, mert legalább arra a pár napra lekerült rólam a nyomás.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: