Amikor egy kutya és egy ember élete összefonódik

Tása 5 hónaposan

Csörgött a telefon. Azt mondták, végre megszületett, ráadásul 7 kistesójával együtt, menjünk, nézzük meg őket. Erre vártunk már mióta. Hosszú, hosszú hónapok óta.

Tása volt a legkisebb és a legesetlenebb mindközül. Ő az a fajta kölyökkutya volt, akit figyelni kellett, nehogy testvérei elcsórják tőle a nyers csirkefarhátat. Na meg az a fajta, aki még javában bukdácsolt és folyamatosan elesett saját tappancsaiban is, mikor testvérei már vígan futkorásztak. Csetlett-botlott állandóan, de lehet azért, mert mindig is úgy tűnt, mintha kis rózsaszín álomvilágban élne; akárhányszor ránéztünk, a mamlasz, világbékét és őszinteséget sugárzó szemeivel mosolyogva bambult  – lihegett – vissza ránk egy rózsaszín szűrőn át.

Persze már nemcsak liheg, de törődik is. Éjjel-nappal figyelve vagyunk, érzi a gondolatainkat, a rezdüléseinket, a lélegzetünket, igazából mindenünket. Nem szól egy szót sem, de ért minket. Nem szól egy szót sem, de beszél hozzánk. Nem szólt egy szót sem, de tudjuk, hogy örök hűséget fogadott. Ahogy mi is neki. Nem szól egy szót sem, mégis mindennél jobban szeret minket. Ahogy mi is őt.

A legősibb bizalom ez, aminek ő mestere: meglát és már dől hanyatt, mintha megadta volna magát az életnek, és egyetlen egy kívánsága lenne: csak érjünk hozzá, tartozzunk hozzá, kössük hozzá az életünk minden örömét és fájdalmát. Ő készen áll erre az összes porcikájával, semmit sem akar jobban. Őt nem érdekli a program, azért követ minket mindenhova a kertben, hogy részt vegyen az életünkben, szőröstül-bőröstül – erre vágyik az összes lihegésével.

De ez a bizalom, amit ő tud, nemcsak ősi, de vak is: mindegy, hogy hova megyünk, követni fog minket árkon-bokron át. De fontos, hogy mellette legyünk, mert fél az idegenektől. Tása az a fajta kutya, akinek medveölő kinézetére és 60 kilónyi masszív izomzatára rácáfol gyermeki lelke és rendkívül bizalmatlan természete.

Azt is látom, hogy egyszerűen nem érti – noha próbálja megérteni -, hogy miért kell nekünk minden reggel kilépni azon a kapun. De azt meg végképp nem érti, hogy miért nem követhet minket addig a guruló dologig, hogy a tömör, 60 kilónyi boldogságával behuppanjon mellénk az ülésre pont úgy, ahogy a pesti séták előtt szokta. De megbocsájtja, ő aztán nem neheztel, majdhogynem kipukkad szeretetében, mikor meglátja, hogy hazatértünk. Mert ez a lényeg: hazatértünk. Hazatértünk, hogy együtt lehessünk.

Aztán ott van még az a megmagyarázhatatlan emberi rajongás, amit ez a Tása nevű, madár-vadász, néha véres gyilkosost, néha pedig szelíd borjút játszó kutya váltott ki belőlem. Belőlem, aki 22 évig volt inkább cicás, mintsem kutyás.

Azt hiszem, ilyen az, amikor egy ember és egy kutya élete összefonódik.

Mert már van a kertben egy úgynevezett „Tásás” bokor, amit csak azért nem vágunk ki, mert ő alvásra használja. Mert rajta van a családi fényképeken, és mert karácsonykor már rá is gondolunk. Mert ott van a mindennapjainkban, a hétvégéinkben, az első tavaszi sétáinkban. Mert ha betérünk egy étterembe, már nem az étlapot kérjük, hanem előbb megkérdezzük, bemehetünk-e vele is. Mert már pontosan tudom, hogy a fülei dörzsölgetésével le tudom bénítani a gyönyörtől. Mert ha látok valakit aranyosan esetlenkedni, azt mondom: “Ez olyan Tásás.” Mert ha elutazok, nemcsak azt kérdezem meg, hogy hogy vagytok, hanem azt is, hogy Tása hogy van. Mert mostantól ha bárki, bármilyen kutyáról fog beszélni nekem az életem során, én magamban Tására fogok gondolni.

Tudom, hogy majd az unokáimnak úgy fogok mesélni Tásáról, ahogyan nagymamám regélte nekem még Morzsa nevű kutyájának 20-30 évvel ezelőtti történeteit.

Hiába, a kutyák örökké élnek.

Ahogy édesapám írta le egyszer: „Olyan szűzien tiszta lélek, hogy emberhez nem méltó. A végtelen hűség és alázat legőszintébbike; csupa végtelenség a maga jóságával és gyermekiségével.”

További cikkek: