Amikor már nem vagyunk dühösek az apákra, akik elhagyták a családjukat

Az utóbb időben sok olyan változás történt az életemben, amelyekről gyerekfejjel nem gondoltam, hogy bekövetkeznek. Például, elkezdtem egyetem mellett dolgozni, azonban az online oktatás miatt, a hét nagy részére itthon ragadtam. Így, amennyire lehetett, én figyeltem a háztartásra, és most már igyekszem mindig hozzátenni anyagilag is a közös kasszához. Ezeken nem gondolkodtam, amikor tizenegy éves voltam.

Az járt a fejemben, amikor tizenegy éves voltam, hogy miként illeszkedjek be az új osztályba, ahova kerültem, miután a szüleim elváltak. Apámnak a havonta fizetett gyerektartáson kívül már semmilyen hivatalos ügyben nem volt hozzánk köze, még a kitöltendő adatlapokra sem írtam rá a nevét. Persze korábban sem vállalt több felelősséget értünk, csupán a nevét véstem gondosan rá minden papírra, amit ki kellett valamiért tölteni.

Külföldön dolgozott, csak néhány havonta járt haza. Nincs sok emlékem róla, csupán hogy magas, keveset beszél, de azt is szinte érzelemmentesen. Amikor tizenkét éves voltam, azon gondolkoztam, hogy miért kellett elköltöznünk panelba, abból a kertes házból, amit annak idején édesapám vásárolt, hogy majd rendbe szedje, és otthont teremtsen nekünk.

Amikor tizennégy éves voltam, azon gondolkoztam, hogy miért nincs velem, és miért nem segít dönteni a továbbtanulással kapcsolatban. Amikor tizenöt éves voltam, azon gondolkoztam, hogy nem fogok megbízni egy fiúban sem, ha majd felnövök, nem lesz férjem, mert a férjek ugyanazt csinálják, amit az apám – elhagyják a családot.

Amikor tizenhat éves voltam, dühös voltam, hogy miért nem visz néha iskolába, miért nem jön értem hajnalban egy-egy házibuli után, ahogy más lány osztálytársamért megtette az apja. Amikor tizenhét éves voltam, kilépett az életemből az a srác, akinek mégis mertem némi figyelmet szentelni és elképesztően szomorú voltam, mert nem volt ott, hogy tanácsot adjon azzal kapcsolatban, hogy mire figyeljek, ha ne adj Isten később mégis belebonyolódnék valakivel, valamibe.

Amikor tizennyolc éves lettem, nem volt ott a családi ebéden, amikor tizenkilenc éves voltam, nem látta a szalagavatómat, és az érettségi eredményeimet se tudja, ahogy azt sem, hogy mennyit tanultam. Nem tudja, hogy mik lettek volna a terveim, hogy ki lettem, vagy ki lehetek.

Egyike vagyok azoknak a szerencsés-szerencsétleneknek, akiknek „csak” nem volt apjuk. Nincs róla fájó emlékem, nem bántott soha, tulajdonképpen alig van bármi, amit elmondhatnék róla. Ami emlék mégis megmaradt, az kellemes gyermeki kíváncsisággal, értetlenséggel és hiányérzettel telítődött. Egy kedves barátom úgy fogalmazott, hogy ő már lemondott az apjáról. Akkor ezt még nem értettem, de ezeket a sorokat úgy írom, mint a szerencsés-szerencsétlenek egyike, ugyanis egy ideje már nem tudok neki mit felróni. Egy ideje már nem jár semmi a fejemben, ha eszembe jut.

Lehetne számolni, az anyagiakat sorra venni, vagy összehasonlítani más apákkal, hogy azok mennyit segítenek a gyerekeiknek, de minek? Egy ideje már semmi nem jár a fejemben, semmit nem érzek a testemben, ha eszembe jut. Ilyenkor a következő elérendő apró célra gondolok, arra, hogy nekem most mi a feladatom, és azokkal a dolgokkal foglalkozok, amelyekre nem gondoltam kisgyerekként.

Elmentek mellettünk az évek, és annak a férfinak, akit az apámnak neveznek, már nincs szerepe benne. Túléltem, mind túléljük, ha nincs apánk, és erre csak nemrég jöttem rá. Huszonegy leszek, és már nem érzek semmit; sem dühöt, sem csalódottságot, sem szomorúságot. Ha kell, még a nevét is lefirkantom.

Van egy pont, amikor már nem vagyunk dühösek az apákra, akik elhagyták a családjukat, akármilyen megdöbbentő és érthetetlen ez a felismerés. Mert a legfontosabb tapasztalatokról lemaradtak, és ami ezután következik, abban is egyedül kell helytállnunk. Nem tehetek mást, mint hálát adok azért, hogy a világon lehetek, hogy a családommal együtt volt erőnk emberségesen kezelni a helyzetet. Hálát adok azért a felismerésért, hogy egy ideje már csak az én kezemben van az irányítás, és nem függök az apámnak nevezett férfi évekkel ezelőtt meghozott döntéseitől.

További cikkek: