Amit nem mondanak el előre az egyetemről

Nincs is annál izgalmasabb érzés, mint amikor a már jól ismert gimis skatulya után egy függetlenebb diákélet felé vesszük az utunkat. Mindannyiunknak megvannak maga a kis elképzelései arról, hogy milyen lesz a filmekből már jól ismert egyetemi élet, azonban – nem titkolt meglepetésünkre – bőven akad egy-két dolog, amit egy szóval sem említettek erről a teljesen új világról. Legalábbis nekem bőven volt, egyik-másik jól arcon is csapott. A lista szubjektív.

Szabadság (?)

Ez az az időszak, amikor szinte kötelező jelleggel kell szabadnak érezzük magunkat, hiszen „miénk a világ”, „most kell élni”, végre kikerültünk a konstans iskolai felügyelet alól. Az időszak, amikor mindenki – legalább egy picit – megőrül, amikor mindenki csupa elsőket és bolondságokat csinál, miközben azt tanulja, amit szeretne. Na, valami ilyesmi kép lebegett előttem még az első évem előtt, alig vártam, hogy átéljem, hogy kinyíljon a világ, hogy gyártsam az unoka sztorikat és csillogó szemekkel üljek be a fontosabbnál fontosabb órákra. Most csak ennyi hozzáfűznivalóm lenne: na persze.

A mámorító szabadságérzet egészen addig talán fenn is áll, ameddig nem kell a vizsgaidőszak kellős közepén is dolgozni. Vagy addig, ameddig nem fordul át konkrét pszichés szétesésbe a hajnalig tartó tanulás, a minimális alvásmennyiség és a szétfeszített idegek egyvelege. Vagy addig, ameddig nem talál be a kapunyitási pánik, a lakhatási szorongás és a semmit nem érő fizetések problémája.

(A felesleges idő- és energiapazarló tölteléktantárgyaktól pedig még az egyetem sem mentes: össze sem tudom számolni, hányszor ültem be reggel 8-kor olyan előadásra, aminek már a legelső percében megkérdeztem magamtól, mégis mi a fészkes fenét keresek én itt. Ráadásul katalógusos volt, még lógni sem lóghattam. Tizedmásodperc alatt formálódik a legrosszabbnak hitt kettes egyetemi álommá.)

“Ezek lesznek a legjobb éveid” – nyomás

Jól bevettem azt a szöveget is, miszerint a főiskolai-, egyetemi időszakok a „legjobb évek” címert érdemlik meg mindenki életében. Szinte elvártam magamtól, mondogattam is magamban: “Na, majd akkor nekem is az lesz. A legjobb.” Pedig ez a nyomás csak nehezebbé teszi az egészet, és szitkozódunk, ha úgy érezzük, nem az: ilyenkor szentül hisszük, velünk van a gond. Hiszen ezt élvezni kéne, pedig titkon igazából úgy érezzük, csak a túlélésre játszunk. (Nehéz elfogadni és belátni azt a tényt, hogy rengeteg huszonéves egész egyszerűen… kiég. De tövig. Azt meg pláne nehéz elfogadni, ha szívünk szerint magunkat is… nos, odasorolnánk.)

A tudatalatti nyomás miatt pedig az összlétező lehetőséget meg akarjuk ragadni, nem akarunk semmiről se kimaradni/lemaradni, hiszen “ezek a legszebb éveink”, tennünk kell érte, ki kell használjuk, azzá kell varázsolnunk, mert egyszerűen nem engedhetjük meg azt, hogy mégse ezek legyenek a legszebb éveink, ugye. Mert az milyen. A lehető legőszintébben mondom: a legjobb évek néha igenis csak a felsőoktatás után jönnek. Vagy máskor. Ez nincs kőbe vésve. De hogy milliószor kaptam meg az unalomig ismételt “ezek a legjobb éveid” mantrát, az fix.

Időmenedzsment

Az időmenedzsment megoldhatatlannak tűnő problematikája is teljesen váratlanul ért az első pár hónapban. Úgy manőverezni a munka, a barátok, a család, a szórakozás és a tanulás között, hogy aludni is jusson idő? Legalább annyira koncentrálni az ismerkedésre, a kapcsolatépítésre és a bulizásra, mint amennyit a tanulásra? Nem egyszerű, azt kell mondjam, nagyon nem egyszerű. Inkább emberpróbáló. Kinyiffantó. Idegőrlő.

Lehetetlent nem ismerő kihívások

Persze lehet, hogy téged alaposan felkészítettek, de engem például senki sem figyelmeztetett arra, hogy pontosan milyen nonszensz, megoldhatatlannak tűnő kihívásokkal kell majd szembenéznem egyetemi tanulmányaim során. 3 vizsga egy napon? 2-3 órás alvásokkal abszolválni egy egész hetet? 20-30 oldalnyi beadandót megírni egy éjszaka alatt? 12 darab ZH/vizsga egy héten? Egyszerre két előadáson lenni? Egy tősgyökeres egyetemista ekkor csak kihúzza magát, megropogtatja a kis ujjait, mély lélegzetet vesz, majd sokat sejtő pillantással ezt mondja: let the game begin – ellenben egy elsőévessel, aki inkább az idegösszeomlás határára kerül. Lásd: én. (A végén már én is csak ujjat ropogtattam.)

Neptun mizéria

Arra sem számítottam, hogy a 3.5 évem egyik legrettegettebb szava nem a halál, a vizsga vagy a globális felmelegedés lesz, hanem a tárgyfelvétel és a Neptun. Jézus, fúj. “Tökéletes” esti program reflexből kattintgatni a rendszer frissítésére már ezredjére, majd kiakadni azon, hogy későn engedett be, ezért az összes jó időpontról lekéstél, és már előre elkezdesz stresszelni azon, hogy fizikai képtelenség ilyen órarendbe munkát bepasszírozni.

Az elsőéves pluszsúly

Az elsőéves pluszsúly nem városi mendemonda, tényleg létezik. A szülői háztól és anya főztjétől távol majdhogynem egyenes út vezet az egészségtelen dolgokhoz a suli büféjében, esetleg a fél perc alatt elkészíthető mirelit kajákhoz, a késő esti hamburgerezésekhez vagy pedig a hajnali 3-as, buli utáni 200 forintos Király utcai pizzákhoz. Ezt csak tetézi az állandó alváshiány, a lényegesen nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol és az edzésre szánt sokkal kevesebb idő. Saját bőrömön tapasztaltam az eredményt.

Való élet (?)

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva végig azt hittem középiskolás koromban, hogy na, majd az egyetemen felkészítenek a “való életre” – vagy legalábbis jobban, mint a gimnáziumban. Aha.

Híres-neves diploma

Az egyetem vége felé közeledve pedig arra is rájöttem, hogy az a papír, amiért tulajdonképpen éveket gürizünk, amiért annyit szenvedünk, izzadunk, amit szüleink állandóan emlegetnek, és amiben nagyszüleink minden problémának a megoldását látják, még egyáltalán nem fogja megváltani a világunkat, esetleg megoldani az életünket.

Te mivel egészítenéd ki a listát? Mi az, amit nem mondtak el előre az egyetemről?

További cikkek: