Anti-bakancslista, avagy mire tanítanak a húszas éveink?

A huszonéves kor egy nagyon különleges időszak, amiről rengeteg féleképpen lehet gondolni. Tekinthetünk rá, mint az első lépések önálló életünkben vagy úgy, hogy végre a magunk urai lehetünk. Nézhetjük úgy, hogy ez a megalapozása a jövendőbeli egzisztenciánknak vagy éppen hogy megkeresése annak, mit is akarunk magunkkal kezdeni. Akárhogy is szemléljük ezeket az éveket, azt mindenképp ki kell, hogy emeljük, ez egy nagyon intenzív időszaka az életünknek, ami tele van nagyobbnál nagyobb tapasztalatokkal. Én most három olyan dolgot gyűjtöttem ki, amik a saját hibáimból váltak örök tanulsággá és amik visszájáról fogják meg a dolgokat. Mik azok a viselkedések, amiket mindenképpen igyekszem ezek után elkerülni?

Soha többé nem fogom magam kizsigerelni!

Belevetjük magunkat az egyetem vagy a munka világába. Fiatalok, életerősek és szívósak vagyunk, akik minimum a világot igyekeznek megváltani egy személyben. Csupa-csupa superhero-idea. Elhisszük magunkról, hogy a legzordabb viszonyok közepette is képesek vagyunk a maximumot nyújtani. Minimális alvás, rendszertelen étkezés, iszonyatos mennyiségű stressz és semmi idő magunkra. Gyerekjáték, nem? Hát, nem. És néhány év alatt rájöttem, hogy nincs az a vizsga, nincs az a meló, ami megérne annyit, hogy a fizikai és mentális egészségemet tegyem érte kockára. Ha bármilyen siker azt követeli, hogy adjam fel érte a kiegyensúlyozott, egészséges, nyugodt életet, akkor azt az árat nem fogom megfizetni. Elméletileg a szakmai sikereim arra hivatottak, hogy általuk kiteljesedjek és nem arra, hogy romba döntsenek, nem? Úgyhogy, ha fájdalmasan is, de megtanultam hol van a határ, amin már nem megyünk túl semmilyen eredményért.

Szuper vagy, de nem hasonlítom magam hozzád!

Ha összeszámolnám, hogy hányszor nem álltam neki valaminek vagy hányszor hagytam fel valamivel azért, mert valaki nálam jobban csinálja, akkor egy elég elkeserítő számot kapnék. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy nekem egy dologra kell koncentrálnom: arra, hogy magamhoz képest a legjobban csináljam. Mert igen, nem leszek mindenben én a legkiemelkedőbb. De ez oké! Legyen egy-két dolog, amiben igen, azt megkövetelem magamtól, de amúgy a magam tempójában haladok szépen és igyekszem minden nap jobb lenni a tegnapi magamnál. Például elfogadtam, hogy nem leszek minden tárgyból a legpengébb, akkor sem, ha megfeszülök, de ettől nem dől össze a világ. Szépen lassan elfogadtam, hogy nem én fogom futni a legjobb 5 km-t, nem leszek a legtechnikásabb gitáros, ez pedig nagyon felszabadító élmény volt, mert minden kis sikeremnek örülhettem bármilyen teljesítményszorongás nélkül.

Nem változom meg a kedvedért!

Bármennyire vágyom az elismerésedre, a figyelmedre, a törődésedre, semmiképp nem válok másmilyenné csak azért, hogy elnyerjem. Ez igaz családra, barátokra, párkapcsolatra. Mert ha ennek az az ára, hogy önmagamat tagadjam meg, akkor valóban megéri? Többet ér nekem egy másik ember véleménye, minthogy magammal önazonos legyek? Szerintem nem. És ha ezt te mégis elvárod, akkor nincs helyed az életemben. Mert azt hiszem, végül is ez az egy biztos pont a rohamosan változó divatok, trendek és rapid-sikerek világában: én. Vagyis az, hogy megmaradjak olyannak, amilyen vagyok és ne legyek kényére-kedvére kitéve minden ember elvárásainak. Ha meg tudom magam tartani, akkor olyan nagy baj már nem érhet.

További cikkek: