Arra születtünk volna, hogy materiális dolgokat hajkurásszunk? Nem vagyunk ennél többre hivatottak?

Gondolkoztál már azon, ha mindenedet elvennék, milyen értéket tudnál felmutatni? Ha mindenedet el kellene dobnod, mitől válnál meg a legnehezebben? Mennyire függsz a birtoklás vágyától? Persze, ezek nagyon kisarkított és radikális kérdések, magam sem vagyok egy totál nomád csajszi, aki egy szál fűszoknyába kiköltözne a Szaharába, de szeretek ezeken elgondolkodni. A tárgyaktól előbb utóbb meg kell válunk, a kérdés csupán az: mi marad utánuk?

A napokban láttam egy nagyon érdekes sorozatot, amely az emberi határokat feszegető, szokásos életmódtól igen távol álló emberek életébe enged egy kis bepillantást nyerni. A műsorvezető Marokkó közelébe utazott, ahol egy családhoz költözött be, akik mindent maguk mögött hagyva egy teljesen új életbe vágtak bele. Biztos nem bírnék ilyen radikális változtatásokat eszközölni, de elgondolkodtatott. Mi viszi rá az embert arra, hogy luxus életét eldobja és egy annál sokkal nomádabb, egyszerűbb életstílust válasszon? Rájöttek valami titokra, ami előttünk még rejtve van?

Olyan sokszor mélázhatunk magányos perceinkben azon, hogy: „Ha lenne autóm, ha lenne házam, ha lenne varázsszőnyegem, akkor aztán biztos boldog lennék.” Elveszünk a sok „ha” hulláma között, a jövő hajkurászásában és sokszor nem vesszük észre a jelen meztelen gyönyörűségét. Valóban arra lennénk ítélve, hogy folyamatosan valami többre vágyjunk és ne legyünk megelégedve a jelen adta örömökkel?

Sokszor tapasztaltam, hogy amint beteljesült egy vágyam, azonnal azon kattogott az agyam, hogy ez nem elég, ennél több kell. Itt most ne érts félre! Nem arra gondolok, hogy ne akarjunk fejlődni és a maximumot kihozni magunkból, csupán arra, hogy van egy pont, amikor elengedő önfegyelemmel ki kell mondanunk, hogy „elég”. Elég a pénz, elég a ház, meg vagyok elégedve magammal és az életkörülményimmel. Ez nem jelenti azt, hogy a passzivitásba és semmittevésbe süppednénk, csupán azt, hogy úgy fejlődünk és úgy alakulunk, hogy közben tudunk örülni annak, amiért megküzdöttünk.

Létezik az az áldott állapot, hogy „elég”? Vagy csak több pénz, jobb autó, nagyobb ház, puccosabb nyaralás… Ebben a nagy hajszában könnyű megfeledkezni arról, hogy miért is vagyunk itt a Földön. Valóban arra születtünk volna, hogy ezeket a materiális dolgokat hajkurásszuk? Nem vagyunk ennél többre hivatottak? Azt hiszem, ebből lett elege az említett házaspárnak, és ezért döntöttek a radikális életmódváltás mellett.

A sorozatban nagyon megragadott egy mondat: „Ha elértük azt, hogy nem kell pénz az életfenntartáshoz, akkor elértük a szabadságot.” Minden zsigerem egyetért vele. Sok esetben minden a pénzről szól, minden. Itt se érts félre! Nem arról írok, hogy a pénz az egy megátalkodott gonosz, de sokszor elvesznek a prioritások és a pénz hatalma olyan tettekre vesz rá minket, hogy lepacsizhatnánk Luciferrel.

A pénz maradjon egy eszköz, ne váljon céllá. Eszköz arra, hogy jobbá tegyük mások életét, hogy segítsük a körülöttünk élőket, támogassuk a kevésbé szerencséseket. De ne azért dolgozzunk, ne azért keressünk befolyásos barátokat, hogy felhalmozzuk a világ összes kincsét, hiszen ebben a hajszában nagyon könnyű szem elől veszíteni azt, ami igazi értéket képvisel: mint például az önzetlenség, a segítőkészség, a felebaráti szeretet.

A férj további szavai is elgondolkodtattak: „Ne mások féltékennyé tételéért akarjunk sikeresek lenni, hanem magunk miatt. Ne mások elismeréséért akarjunk elérni bizonyos dolgokat, hanem magunk miatt. Ne mások véleménye legyen az, ami cselekvésre sarkall minket.”

Valóban így van. Amit megteszel, azt magad miatt tedd, és ne azért, mert így majd a többiek ilyennek és olyannak fognak látni. Ne azért legyél jó és segítőkész ember, mert így szimpatikus leszel mások számára, hanem mert ez az egyik alapvető hívásunk.

Nyilván én sem szomorkodnék, ha egy menő járgány lenne a popóm alatt, vagy ha nyáron egy hűs medencében pihenhetném ki az élet fáradalmait, de nem szabad, hogy ezek a dolgok – hangsúlyozom, dolgok -, átvegyék a személyek szerepét az életünkben. Hogy ezek fontosabbá váljanak, mint a körülöttünk lévők. Ne ezek határozzák meg, hogy mennyit érünk, és mi se ezek alapján ítéljünk meg másokat. Hiszen ezek egyszer mind elmúlnak.

További cikkek: