Az átkozott harmadik fél: az internet szerepe a kapcsolatainkban

Igazán nem szeretnék belekezdeni egy hosszas eszmefuttatásba arról, hogy „régen minden jobb volt”, mert ez nem így van, de azért valljuk be, régen néhány dolog valóban jobb volt, mint manapság. A levegő tisztasága, a populáris zene minősége, a tv-műsorok átlagszínvonala – és még sorolhatnám. De most specifikusan egy dologról szeretnék nyilatkozni: az internet kapcsolatainkra gyakorolt hatásáról, mert egy olyan dolognak voltam fültanúja az elmúlt napokban, amit még Michael Jackson halálánál is jobban nehezemre esik processzálni.

A lelkem mélyén élő boomer kitörni készül, fogadjátok sok szeretettel

Itt szögezném le, hogy nyilvánvalóan személyfüggő, ki hogy reagál az elkövetkezendőkben vázolt szituációra. Valószínűleg régen is előfordult olyan, hogy tányértörésig fajult egy vita arról, hogy kinek küldözgetik a galambokat éjszaka. Tehát, az apropó: néhányan születésnapot ünnepeltek, miközben én a pult mögött tevékenykedtem, hogy ellássam isteni nedűvel az emberiséget. Tökéletesen láttam az egész cirkuszt. A kis társaság felespoharakkal koccintott, az erről készült rövid videót pedig valamelyikőjük feltöltötte az Instagram-történetébe – akkora botrány kerekedett ebből, amekkorát még nem látott a világ.

Hogy miért?

Mert a leányzó nem jelölte meg rajta az egyéneket, akivel épp az estéjét tölti. És ugyan egy három ujjal tartott feles pohárból igazán nehéz levonni a konzekvenciát, az ezt kifogásoló személyek, akik megnézték a történetet, mégis teljesen biztosak voltak benne, hogy olyanokkal mulatozik éppen, akikkel nem kéne, ezért nincs senki megjelölve a videóban. Nem akartam hinni a fülemnek.

Kezdjük azzal, hogy mindenki azzal tölti az idejét, akivel akarja, de ennek a cikknek nem az a tárgya, hogy milyen rettenetesen önző kéréseket fogalmazunk meg a társas viszonyainkban, abba a csalóka burokba burkolva, hogy „ha szeretsz, akkor nem teszed meg, mert nekem fáj”.

Ez a cikk terápiás jelleggel íródott, mert egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy a 21. század kapcsolatai így működnek: egymást kémleljük a közösségi oldalakon, egymás helyzetét figyeljük különböző appokon keresztül. Szó szerint követni tudjuk lépésről lépésre, hogy a másik mikor, hol van, hogy aztán számon kérhessük – már csak egy vékonyka hajszál választ el minket a Black Mirror valóságától.

Természetesen ez az eset sem történt volna meg, ha nem posztolják a képet

Valóban, ez a másik gond ezzel: túlzásba visszük életünk intim titkainak a megosztását, kiteregetjük a szennyest az utolsó koszos zokniig – bár jelen esetben pont nem gondolom, hogy egy születésnapi koccintás megörökítése ebbe a kategóriába tartozna. De egyébként gondoljunk bele – és most a boomer mellett már egy középkorú, drága melegítőnadrágot viselő coach is szól belőlem –, hogy a párkapcsolataink hány olyan probléma terhe alatt lehelik ki a lelküket, amit csak és kizárólag az internet jelenléte okoz. Más nőneműek képeinek a lájkolása, másokkal való, hajnalig tartó beszélgetés, bizonyos oldalak gyakori látogatása és hasonlók.

A történet azonban itt nem ért véget

Az Instagram-történeteket ugyanis üzengetésre is lehet használni abban az esetben, ha valaki egy sértett, infantilis tizenhárom éves attitűdjével és érzelmi intelligenciájával rendelkezik. Alapból is megvan a véleményem a Szabó Péter-i magasságokban szárnyaló, közhelyes, felszínes idézetekről, de őszintén meglepett, hogy vannak emberek, akik ezt arra használják, hogy a környezetüknek üzenetet közvetítsenek az Instagramon keresztül – például abban az esetben, ha elárulva érzik magukat, mert láttak egy posztot, amiben nincs senki megjelölve.

Régen minden jobb volt?

Ebből állnak ma a kapcsolataink? Találkozunk, fotózunk, posztolunk, aztán számolgatjuk a lájkokat? Henrik és Konrád veszettül forogna a sírjában, ha tudomása lenne erről. Azt kell mondjam, hogy az alapból meglévő bizonytalanságunknak, önértékelési problémáinknak egy hatalmas tockost adott az internet megjelenése. Minden eszköz a rendelkezésünkre áll, hogy a másik életének a legkisebb szegmensébe is befurakodjunk, és irányításunk alá vonjuk, miközben egy pár órás baráti találkozó erejéig sem bírjuk ki, hogy ne vegyük a kezünkbe a telefont.

Mint már említettem, a pult mögött töltöm a napjaim jelentős hányadát, ezért sűrűn vagyok szemtanúja hasonló dolgoknak – az emberek képtelenek eltenni a telefont az asztalról, amíg találkoznak egymással. Kiskamasztól kezdve a fiatal szerelmespáron át a középkorú barátnőkig: a találkozó kelléke az asztalon heverő mobiltelefon. A középkorú barátnők a kiskamaszokkal ellentétben nyilván jobban ellenállnak a kísértésnek, hogy állandóan a képernyőre pillantgassanak, valahányszor csilingel egyet, de a telefonnak akkor is szem előtt kell lennie.

Természetesen abban a boomer és a coach is megegyezett, hogy nem lehetetlen őszinte és igaz kapcsolatokat kialakítani az 5G sugárzás égisze alatt sem, csak valljuk be, sokkal nehezebb.

További cikkek: