Az élet a koránkelőkre rendeződött be: éjjeli bagolyként egy pacsirta világban

Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik a hajnali órákban – megszakítások nélkül – csak úgy egyik pillanatról a másikra hirtelen felkelnek, és már neki is kezdtek a napnak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb, legkönnyebb, legboldogabb, legemberibb dolga. Én meg, mint akit az ágyhoz kötöttek volna. Fetrengek tovább tehetetlenül, lajhár módra. Hiába küldöm az utasításokat a testemnek: „fel kéne már kelni” – nuku reakció. A „fel kéne már kelni”-t pedig úgy élem meg, mintha egy tű fokán kellene átpréselni magam egy másik világba. Ha mégis sikerül kisebb megmozdulásokat tennem, akkor is csak azért, hogy kényelmesebb pózba kerülhessek, és a teljesség nyugalmával visszaaludhassak a jó meleg ágyamban. Sokáig véltem úgy, hogy pusztán a lustaságom miatt vagyok ilyen, és a hiba egyértelműen az én készülékemben van. De nem: nincs itt semmilyen hiba.

Játsszunk el a gondolattal: „Ki kicsoda? Melyik madárfaj?”

Kétfajta embert különböztetnek meg az alvási szokásaik alapján: vannak a későn életre kelő, sokáig alvó, éjszakába huhogó bagoly típusúak, és vannak a hajnalban kukorékolós, ám korábban fekvő pacsirta típusok. Nem volt kérdés számomra, én melyikbe tartozom, és az sem kérdés, hogy úgy érzem, az életem ezzel alapjaiban van megkeserítve.

Mert a világ a pacsirtákra rendeződött be, a korán kelésre

Ennél nagyobb igazságtalanságot a balkezes életvitel mellett? Lennék szívesen pacsirta és jobbkezes, legalább picit érezném azt, hogy a világ az én oldalamon áll, és nem akar minden aprósággal kilökni magából. Vannak olyan emberek, tudom, akik pacsirták, és köszönik szépen, jól vannak a reggeli napirend keretein belül. De tudom, hogy vannak olyanok is – mint én -, akik nyilván végigzsonglőrködték a nyolcórás iskolakezdéseket, az egyetemi éveket, a zombiként beesős munkareggeleket – hiszen nem tehettek mást. Akik szédelegnek egész nap, mert örökké kialvatlanok. Akik persze titkon nagyon is irigylik a tökéletes életkatonákat megtestesítő pacsirtákat, a társadalom ideális alanyait, mert az általános munkaidőkerethez játszi könnyedséggel alkalmazkodnak. És akik magatehetetlenségük okán cikket írnak arról, hogy a világ – kegyetlenül – a koránkelőkre rendeződött be.

Esti koncentrált elmeállapot, észbekapott reflexek, egyre gyorsabban működő agytekervények – és megpróbálni aludni? Mintha a távirányítónak azt mondanád, merüljön le, miután elemet cseréltél benne. Mindig is csodáltam azokat, akik akkor kelnek fel, amikor mások – például én – lefekszenek. Számomra a korán kelés nem kihívás, hanem rémálom, pirkadati terror. Az éjszaka pedig az igazi nappal. Zavar is, hogy csak hétvégén élhetek úgy, ahogy szeretnék. Mintha egy állandósult jetlagben élnék, ahol a reggel egy jetlaggel torzított időzóna, az éjszaka pedig a rendes, megszokott állapot, amikor végre magamhoz térek az egész napos kóválygásból, az árnyékbeli önmagamból – egészen addig csak az álom és az ébrenlét határán vívódok.

Mert a munkahelyek nagyját nem érdekli a bioritmus meg az üres frázis, csak nyeszlett magyarázkodásoknak hatnak. Az már egy sokkal fajsúlyosabb kérdés, hogy mondjuk, egy bagoly típusú egyén mennyivel jobban tud(na) teljesíteni, ha hagynák kibontakozni a maga ritmusában. Pedig mindenki tudja, tapasztalja: a gyerekek nagy részét legmélyebb álmából kell kitépni reggelente, konkrétan ki kell húzni őket az ágyból, és a szülők, kollegák, barátok is egész nap fáradtak a hajnali kelés következtében. Tudományos érvek is vannak a későbbi iskolakezdés mellett: az alváshiány bizonyítottan depressziót, elhízást okozhat, és köze van a közlekedési balesetekhez, tanulási nehézségekhez és magatartászavarhoz is.

A legfontosabb kérdés: van mód az átállásra?

Le kell szögezni, aki bagoly vagy pacsirta, az az is marad. Aki huhog, az nem fog csiripelni, aki pedig csiripel, az nem fog huhogni. Vannak persze tippek és trükkök, amivel némileg változtathatunk az alvási és kelési szokásainkon, de tényleges átállásra nincs lehetőség. Egyetlen baglyot sem lehet ténylegesen pacsirtává nevelni, és a pacsirtát sem éjjeliőrré alakítani.

Az ok egyszerű: mindenkinek saját belső órája van. Ez határozza meg, mikor vagyunk éberek és mikor álmosak, ezt nevezi a szakirodalom olyan szépen cirkadián ritmusnak: ha megmérik a testhőmérsékletünket és bizonyos hormonjainkat, meg lehet állapítani, hogy inkább este vagy reggel vagyunk éberebbek. A bioritmus-szakértők szerint az ember persze alkalmazkodóképes, képes a változtatásra, csak nem érzi tőle jól magát. Ez ugyanolyan fizikális adottságnak számít, mint például a haj- vagy a szemszín, csak ez nem látható, ellenben érzékelhető. Ugyan nem kértük, de el kell fogadni, hogy ezt dobta nekünk a gép. Ha mégis szeretnél valamennyire módosítani az eddigi kelési és lefekvési szokásaidon, és néhány apró – természetes – trükkel hatást gyakorolni a bioritmusodra, akkor azt az interneten található trükkök tömkelegével megteheted.

Nem várom azt, hogy ezzel a cikkel megváltom a világot, és a munkaadók is egy csapásra átértékelik a nézeteiket, pusztán bízom abban, hogy néhány hasonszőrű társam életébe némi együttérzést tudtam csempészni. Mert bagolynak lenni nem könnyű, de semmiképpen sem jelent rosszat. A korán kelni képtelen emberek nem ördögfiókák, nem lusták, nem alszanak többet, csak épp más idősávban pihennek. Na és ki venné át a stafétabotot az esti órákban az elfáradt pacsirtáktól, ha nem a baglyok?

További cikkek: