„Az élet kreatív oldalán mozogtam mindig, de sosem gondoltam magamra alkotó emberként” – Interjú Gurubi Ágnessel, a Szív utca szerzőjével

A kép a Szerző tulajdona A kép a Szerző tulajdona

Egy csendes, belvárosi kávézóban találkoztunk Ágival, a Szív utca szerzőjével. A szerző transzgenerációs sorsokról, fájdalomról és elvesztésről ír tabudöntő családregényében, melynek olvasása során elgondolkodtam: vajon mennyi erő kellett ahhoz, hogy ezeket a sorokat megfogalmazzák? A tűpontos és érzékletes alkotást egyszerűen nem tudtam letenni. Interjúnk.

Ez az első regényed. Mesélnél a megírásáról?

Három hónappal az autóbalesetünk után a konyhában ültem, kintről egy mentőautó szirénája hallatszódott, én meg csak ültem a laptop előtt és írtam. Egy barátom kérésére az autóbaleset történetét írtam meg, amit ő egy Facebook-oldalon tett közzé, ahol pozitív élettörténeteket lehetett olvasni, főként arról, hogy hogyan lehet egy traumából megerősödve továbbmenni.

Mondhatjuk, hogy az írás nálad terápiaként kezdődött?

Mondhatjuk, csak ez már annyira elcsépelt, hogy igazából az elmúlt hetek tapasztalatait leszűrve inkább nem tennék semmilyen címkét arra, hogyan kezdtem el írni. Lett egy új iránya az életemnek, ami eleinte nem az írás volt, hanem az, hogy az íráson keresztül hogyan kapcsolódok emberekhez, milyen hatás éri őket, és ez hogyan hat vissza az én életemre.

Mi inspirált téged a regény megírásakor?

Az életnek a kreatív oldalán mozogtam mindig. Kreatív, alkotó embereket kérdeztem a munkájukról és az alkotói folyamataikról, de magamra sosem gondoltam alkotó emberként. A traumáim és az élethelyzeteim ébresztettek rá arra, hogy talán én is az alkotás, az írás által tudom a legjobban kifejezni magamat. Most már nemcsak olvasom az irodalmat, hanem én magam is „csinálom”. Minden munkát – legyen szó akár egy magazin szerkesztéséről, egy interjú elkészítéséről vagy egy színházi bemutató kommunikációjáról – szigorúan, határidők mentén végzek el, és csak úgy, ha szívvel lélekkel hiszek benne. Szigorú vagyok, de szerintem nem igazságtalan, és nemcsak mások felé vannak elvárásaim, hanem magam felé is, és azt gondolom, hogy ezeket az elvárásokat tisztán kommunikálom. Lehet, hogy sokat emlegetem a Magyar Rádiós múltamat, de ez azért van, mert nekem ez adta az alapot, és bízom benne, hogy vannak még ilyen típusú műhelymunkák, ahol a tehetségen felül az alázat, a pontosság és a tisztelet az, ami fontos. Ez a Szív utcára is érvényes volt. Csak úgy tudtam megírni, hogy mindent beleadtam: ha kellett, elutaztam a világ végére is, felültem arra a k*rva repülőre, még ha utálom is (nevet).

Miért tartottad fontosnak az utazást a történeted elmeséléséhez?

Amerikába először 2019 márciusában utaztam. Akkor már három hónapja megvolt a Szív utca utolsó harmada. Úgy vágtam neki Amerikának, hogy még nem jártam Európán kívül. Sőt, egyedül még sehova sem utaztam. Hihetetlen pillanatokat éltem át a repterek, az átszállások és a megérkezés kapcsán. Nagymamám nyolcvanéves húga él Amerikában, és gyakran hazalátogatott Magyarországra. Mindig nagymamámnál laktak az éppen aktuális hazatérő húgai, ilyenkor a lakásban egészen más illat terjengett, parfümök és krémek, ajándékba hozott új ruhák – én ezt csak úgy hívtam, hogy külföldszag. A 80-as évek végén ott volt egy kis újbudai lakás szobájában egész Amerika. Emlékszem, 11-12 éves lehettem, amikor nagymamám Amerikában élő húga megérkezett az indiai, jógaoktató férjével. Elhozta őt Magyarországra, hogy megmutassa neki, honnan származik. A férfi elmondta magáról, hogy vegetáriánus, én meg nem tudtam, mit jelent az. Egyik reggel láttam, ahogy nagyanyám erkélye előtt ül törökülésben, majd megkérdeztem, mit csinál, de később válaszolt csak, és azt mondta, meditál. Azt hiszem, akkor hallottam először a buddhizmusról, a reinkarnációról és a meditálásról. De nem kell komoly beszélgetést elképzelni, mert közben például fejen állt a parkettán, úgy magyarázott, mindketten nevettünk. Fantasztikus ember volt. A nagymamám húgáról például az utazás során tudtam meg, hogy ötvenévesen végezte el az egyetemet, waldorf óvónőnek tanult, és hogy 10-15 évvel ezelőtt beiratkozott egy kreatív írás workshopra. Feltett szándéka volt, hogy ír egy családregényt. Megmutatta az írásait, és az egyik szöveg alján, a kritikai észrevételek mellett ott volt nagybetűvel a kurzusvezető kérése: írjon, írjon, írjon, és közben mondogassa magában azt, hogy író vagyok, író vagyok, író vagyok.

Végül miért nem írta meg a regényt?

Nem tudom. Talán arra várt, hogy majd én megírom. Nem akarom azt mondani, hogy a bátorság hiányzott belőle, mert nem gondolom, hogy nem bátor nő. Az ő sorsa más módon teljesedik be.

Hogy haladtál a könyv megírásával? Kellett szünetet tartanod közben?

Az utazásaim során, abban a kétszer két hétben nem írtam. Amerikába pedig úgy mentem el, hogy ott semmi mással nem kell foglalkoznom, csak az írással, semmi más dolgom nem lesz, csak élvezni az ottlétet és írni. A kintlétem alatt egy mondatot tudtam leírni: „Hirsch Róza nem volt különösebben szép asszony.” A falat kapartam, azt hittem, itt a vége, nem tudok írni többet. Egy kedves barátom azzal nyugtatott, amikor Skypeon beszéltünk, hogy nincs semmi baj, most csak élvezzem az életet, gyűjtsek élményeket. Így tettem. Csak akkor folytattam a regényt, amikor hazaértem. Ezzel szemben Argentínában nem is akartam írni. Ott csak hangrögzítőt használtam, majd hazajöttem, és azt kezdtem el feldolgozni.

Minden fejezet idézetekkel kezdődik. Akad benne bibliai- és dalszöveg idézet, de Weöres Sándor versrészlet is.

Tudod, titokban azt remélem, hogy az olvasó rákeres a dalszövegekre, és meghallgatja a dalokat. Olyan ez, mint a hagyma. Először kicsit csíp, könnyezni kezdesz, aztán elkezded leszedni a rétegeit, és akkor már ömlik a könnyed. Ha dalszövegek mögé nézünk, akkor megtalálhatjuk az elsőre láthatatlan dolgokat. Egyébként meg a dalszövegek a főszereplő lányának, Zsófi karakterének a szerves részei. Az ő monológjai mellé társulnak, így teszik teljessé.

Van kedvenc részed a kötetben?

Van olyan rész, amit, ha elolvasok, még mindig el tudom sírni magam rajta – gondolok itt a nagypapás részre, meg a kórházi jelenetre. De egyébként nem jellemző, hogy olvasgatnám magamat, a könyvet fizikai valójában például még nem olvastam el.

A szégyenérzet sokszor jelenik meg a regényedben. Szerinted el lehet felejteni ezt az érzést? Nem vagyok biztos benne, hogy ezt egyáltalán meg lehet így kérdezni tőled.

Ha nem lehetne tőlem ilyet kérdezni, akkor azt gondolom, nem lenne hiteles a könyvem. Elfelejteni a szégyent nem lehet. Együtt élni vele, kísérletet tenni a feldolgozásra, már igen. Az én életemben is vannak szégyenfoltok – akár családi, akár párkapcsolati. És akad olyan is bőven, amit nem más okozott, hanem én, és amikre nem vagyok büszke. A feldolgozásom fokmérői a gyerekeim. És persze, jó érzés az, hogy szakmailag kapok visszajelzéseket, meg írnak rólam itt-ott, ezek mind hozzájárulnak a szégyenérzet leküzdéséhez. De amikor tőletek jött az interjú felkérés, és rátok kerestem, és megláttam, hogy kik vagytok, mivel foglalkoztok, na, az az igazi elismerés számomra, és nagyjából mindenért kárpótol. Ilyenkor legbelül van egy apró tűzijáték a lelkemben, hogy talán sikerül a fiataloknak is adnom valamit az írásaimmal.

További cikkek: