Az élet rendje fent és lent, avagy: amíg élünk, meg kell mentenünk önmagunkat

Nem szeretnék olyan hercegnő lenni a kastély legfelső tornyában, aki csak a megmentőjére vár. Sokkal inkább harcos hercegnő vagy amazon szeretnék lenni, aki lelép abból a fránya toronyból és ledöfi azt a hülye sárkányt önmaga is.

Nem akarok tündérmeséken élni, amik azt erősítik bennem, hogy szükségem van valakire ahhoz, hogy teljes legyek. Nem akarok az lenni, aki azt hiszi, szüksége van megmentőre, hogy jobb legyen az élete. Az akarok lenni, aki nemcsak hiszi, de tudja és látja, hogy megvan benne az erő ahhoz, hogy önmagában is elég legyen az élethez.

Belefáradtam abba, hogy függjek valakitől vagy valamitől. Világéletemben szabad szerettem volna lenni, ám gyakran elfelejtem, hogyan, mert mindig jönnek nehéz napok és pillanatok. Amit szeretnék, az az emlékezés. Emlékezni arra az erőre, amit már egyszer felismertem magamban.

Kellenek nekünk az emlékeztetők, amikor elfeledkezünk arról, hogy mennyire fantasztikusak vagyunk. Nem szeretnék felesleges ömlengésekbe feledkezni és mindenféle üres kliséket előszedni, egyszerűen csak inspirálni szeretnék, mert magabiztosnak lenni és végre megtalálni a magunkban rejlő lelkierőt, az csak egy dolog. Azt meg lehet találni, ám amit gyakran elfelejtenek velünk közölni, az az, hogy ez az erő is kicsúszik a kezünk közül néha – és ez teljesen normális.

Nem létezik, hogy a magabiztosság erejét állandóan birtokolja az ember. Néha eltűnik, hogy aztán újra rátaláljunk, majd újra és újra, egészen addig, amíg megtaláljuk az egyensúlyt.

Amikor egyszer kicsúszik alólunk a talaj, akkor beletelik egy időbe, mire felállunk. Aztán amikor sikerül, az persze feltölt energiával, de az élet rendje az, hogy újra elvágódjunk. Viszont! Ekkor az előző tapasztalatainknak köszönhetően már megvan a lehetőségünk arra, hogy ezúttal gyorsabban keljünk fel – ami idővel egyre kevesebb időt vesz majd igénybe.

Teljesen mindegy, hogy a megmentésre szoruló herceg/hercegnő vagy a főhős/főhősnő szereppel azonosítjuk-e magunkat, a lényeg az, hogy mi vagyunk a saját sorsunk kovácsa, és nem kell megvárni, míg valaki bekopog az ajtón, hogy kirángasson minket zárkánk sötétjéből. Az ajtó nyitva van, mi magunk is kiléphetünk rajta.

Nem mondom, hogy könnyű és küzdelem-mentes. Hogy nem igényel lelkierőt és biztatást. Azt mondom, hogy mindannyiunkban ott rejtőzik a zárkánk ajtajának kulcsa, és csak rajtunk, illetve az általunk befektetett munkától függ, hogy kinyitjuk-e, vagy megvárjuk, míg valaki kinyitja nekünk.

A döntés szabadságának gyakorlásával mindenki egyformán élhet. Én nem szeretném úgy leélni az egész életemet, hogy a toronyszoba zárt ajtajára bámuljak nap mint nap, ameddig belép rajta a segítség.

A képesség már ott van bennem.

Nekem az a feladatom, hogy emlékezzek erre, és akkor is tudjam, amikor éppen a sötétben botorkálok.

További cikkek: