Az elmagányosodó generációk nyomában

Egy lappangó, egyre súlyosabb probléma bontakozik ki a huszonévesek körében: a 30 év alatti magyarok Európa legmagányosabb fiataljaiként ismertek elszigeteltebbek, magányosabbak elődeikhez képest.

Számszerű adatok az elmagányosodásra  

A Mental Health Foundation által készített felmérést Angliában készítették el több mint 2000 ember bevonásával. A kutatási eredmény egészen meglepő tendenciára mutat rá: a fiatal felnőttek (18 és 34 év közöttiek) gyakrabban érzik magukat magányosnak, mint az 55 év felettiek, sőt, egyenesen szégyellik magányukat, elhagyatottságukat felismerni, bevallani és felvállalni mások előtt.

A Cambridge-i Egyetem kutatói is készítetettek egy felmérést, melyben magyarországi fiatalok is részt vettek. Az eredmények adnak némi aggodalomra okot, hiszen a 30 év alattiak 9,6 százaléka vallott a gyakran feltörő, masszív magányérzettel folytatott küzdelméről. Ezzel az eredménnyel a magyar fiatalok ugyan lecsúsztak a dobogóról, de sajnos a negyedik legmagányosabbak a felmérés alapján.

Ami csak mélyíti: munkaerőpiaci változások

Érdemes megemlíteni a munkaerőpiaci változásokat is: nemcsak a munkavállalási, de a továbbtanulási lehetőségek is a nagyvárosokban összpontosulnak, ez pedig sok esetben ingázással, de inkább költözéssel jár, no meg a családtagok, ezeréves barátságok, ismeretségek eltávolodásával, esetleg teljes szétszakadásával. Ezek mellett egyre népszerűbb napjainkban az otthoni munkavégzés, vagyis a home office jelensége is, ami csak táplálja az izolációt és a fokozódó magányérzetet. 

Ami csak mélyíti: individualizált életmód

Talán észre sem vettük, de az életünket szinte félelmetesen individualizáltan éljük: házhoz rendeljük az ételt, webshopokból szerezzük be a ruháinkat, és amikor csak lehet, örömujjongások közepette élünk a home office lehetőségével. De miért igyekszünk az interakciókat minimálisra csökkenteni? Miért chatelünk könnyebben, mintsem beszélünk? Miért élünk a lakóhelyünkön évekig úgy, hogy a szomszédainkat még csak nem is ismerjük? Hová tűnnek a kapcsolódási pontjaink, és miért lepődünk meg, hogy a közösségi média általi kompenzálásaink is csak vakvágányra futnak?

Ami csak mélyíti: virtualitás

A Messenger is maximum csak fenntart kapcsolatokat, a felszínt kapargatja, a látszatot érinti, de közel sem mélyít. Nem csoda, hogy bizalmatlanok vagyunk egymással, a világgal, a hírekkel, egyszóval mindennel, de még saját magunkkal is, hiszen a mikrovilágunkat egy szempillantás alatt belepheti az a sok szenny, mesterkélt kép és illúzió, amit a közösségi média dob elénk. Az eredmény pedig: hamis igények, téves önértékelések, felületes önismeret, fokozódó magányérzet, elvesztett biztonságérzet.

A magány meg is betegíthet

Az adatok tehát Magyarországra nézve is aggasztóak, érdemes komolyan venni a folyamat súlyosságát. Látható, hogy a magányérzet csak az első dominó, rengeteg dologgal áll lánckapcsolatban. Például ha egyedül érezzük magunkat, könnyebben engedünk függőségeinknek, hajlamosabbak vagyunk arra, hogy egészségtelenebbül étkezzünk, bezárkózzunk, mellőzzük a sportot, baráti összejöveteleket. Sérülhet az önértékelésünk is, gyakrabban nagyítjuk fel a saját gyengeségeinket, problémáinkat, ennek okán pedig hajlamosak vagyunk semmit nem érő gyári selejtként tekinteni önmagunkra.

Japánban már népbetegségnek tekintik a magányt, amelynek külön nevet adtak: hikikomori. Rengetegen tartanak attól, hogy ez lesz Japán veszte.

Vajon csak Japáné?

További cikkek: