Az elmagányosodó generációk nyomában

Egy lappangó, de egyre súlyosabb probléma bontakozik ki a huszonévesek körében: a 30 év alatti magyarok Európa egyik legmagányosabb fiataljaiként ismertek. Elszigeteltebbek, magányosabbak elődeikhez képest, így a frusztráció, a tanácstalanság és az elszigeteltség érzésének furcsa kombinációja tölti be mindennapjaikat. Egy biztos: ha nem vigyázunk, ha nem fordítunk kellő figyelmet a problémára, az elmagányosodás a következő évtizedek egyik legnagyobb – láthatatlan, ámbár annál érezhetőbb – társadalmi kihívása is lehet.

Számszerű adatok az elmagányosodásra  

A Mental Health Foundation által készített reprezentatív felmérés Angliában készült, több mint 2000 megkérdezett bevonásával. A kutatási eredmények alapján a 18 és 34 év közötti korosztály gyakrabban érzi magát magányosnak, mint az 55 év felettiek. A 18 és 35 év közöttieket sokkal jobban aggasztja az elmagányosodás, mint az idősebbeket, sőt, ez a korosztály szégyellné a legjobban saját magányát felismerni, bevallani és felvállalni mások előtt.

2011-ben, a Cambridge-i Egyetem kutatói által hasonló témában készített, Európa 25 országát vizsgáló kutatásból Magyarországra vonatkozó adatok is elérhetőek: nálunk a 30 év alatti megkérdezettek közül 9,6 százalék mondta azt, hogy gyakran érzi magát magányosnak. Ezzel az eredménnyel a magyar fiatalok a negyedik legmagányosabbak a felmérésben: ugyanez a mutató Svájcban mindössze 1,3, Norvégiában 2,2, Finnországban pedig 2,6 százalék.

A magány nemcsak rossz érzés, de komolyan meg is betegíthet

Az adatok aggasztóak, érdemes tehát mélyebben is felismerni a folyamat súlyosságát. A szociális élet, a társas kapcsolatok igénye Maslow szükségletpiramisának harmadik lépcsőfoka – rögtön a fiziológiai feltételek és a létbiztonság után -, ennek hiánya lelkileg és testileg is maradandó károsodásokat képes okozni az emberi szervezetben. A magányosság legalább akkora rizikófaktor az egészségünkre, mint az elhízás: amikor egyedül érezzük magunkat, kiszolgáltatottabbak vagyunk a függőségeinknek, egészségtelenebbül étkezünk, kevesebbet mozgunk és rosszabbul alszunk.

A magányos ember az egyedüllét öngerjesztő folyamatainak köszönhetően rendkívül hajlamos a depresszióra. Könnyebben érzékeli hibátlannak, gondtalan szociális élettel rendelkezőnek a környezetében lévő embereket, ez a torzult összehasonlítás pedig az önértékelésre is káros: a látszólag tökéletes környezethez viszonyítva a magányos ember felnagyítva látja saját hibáit, így hajlamos magára selejtként, a törődésre és szeretetre érdemtelenként tekinteni. Mindez kiüresedettséget, kiszolgáltatottságérzést, pesszimizmust és dühöt is okozhat, ráadásul a megértés és az énfelnagyítás is sérül: a magányosság táptalaja a félelemnek, az elidegenedésnek és a bizonytalanságnak.

Ami csak mélyíti: munkaerőpiaci változások

Az elmagányosodás természetesen nem az új évszázadban kezdődött, de a modern kornak számos olyan káros következménye van, ami csak erősíti a jelenséget. A közösségi média például kézenfekvő megoldásnak tűnhet a magány enyhítésére, hiszen korábban soha nem látott módon teszi lehetővé a kapcsolattartást, ez azonban messze nem tudja pótolni a valódi, személyes érintkezést. Sőt.

A munkaerőpiaci változásokról is érdemes szót ejteni: egyre népszerűbb az otthoni munkavégzés és a kötetlen munkaidő, ez azonban nagymértékben ellehetetleníti azt, hogy a munkavállaló munkatársai között találjon barátokat. A munkavállalási és a továbbtanulási lehetőségek is egyre inkább a nagyvárosokra koncentrálódnak, vagyis növekszik a lakóhelyi mobilitás: nemcsak hogy családtagok távolodnak el, de ezeréves gyerekkori barátságok, ismeretségek is. Minden egyes földrajzi váltással gyakorlatilag elölről kell kezdeni a szociális kapcsolatok kiépítését.

Ami csak mélyíti: individualizált életmód

A munkaerőpiaci változások mellett a piaci szolgáltatások változásaira is érdemes kitérni. A szükséges rosszként elkönyvelt személyes interakciót a szolgáltatók igyekeznek minimálisra csökkenteni a kényelem érdekében: amit csak lehet, házhoz visznek a fogyasztó számára.

Eddig ott tartunk, hogy életünket soha nem látott mértékben éljük individualizáltam: fogyaszthatunk és dolgozhatunk otthonról, sőt, lakókörnyezetünkben sem kell kapcsolatba lépnünk senkivel. Meglepően egyszerű manapság úgy leélni akár több évet is a nagyvárosokban, hogy az ember a közvetlen szomszédjait se ismerje meg.

Ami csak mélyíti: virtualitás

Máris tömérdeknyi lehetőség elvész az emberi kapcsolataink ápolására – ekkor kezdünk el mintegy kompenzálásként kapcsolódási pontokat keresni a közösségi média, Messenger és FaceTime által. Vajon kielégítő ez a kompenzálás? Ebben a megfoghatatlan digitalizált térben szőjük kapcsolati hálóinkat, és bár tény, hogy a virtualitásból sok minden átvihető a valóságba, könnyen el lehet veszni benne. Ahogy a közösségi média is, úgy a Messenger is maximum csak fenntart kapcsolatokat, nem pedig mélyít. Az így generált művi kapcsolatok pedig csak táplálják a mai generációk bizalmatlansági fokát.

Bizalmatlanok vagyunk egymással, a világgal, sőt, saját magunkkal is, hiszen ez a sok hamis kép, illúzió, amit a közösségi média dob az ember elé, jó messzire taszítja el egymástól saját tulajdon generációm tagjait, és ösztönzi őket arra, hogy óvatosak és kimértek legyenek, hogy tudatosan és mesterségesen alakítsák kapcsolataikat. Előbb vagy utóbb, de mindannyian realizáljuk, hogy ha őszinte, valódi kapcsolatokban szeretnék részt venni, akkor sokkal szűkebb körben tudunk csak mozogni, mint azt addig valaha gondoltuk volna.

A legújabb, lassan lopakodó népbetegség tehát a magány

Japánban már népbetegségnek tekintik a magányt, amelynek külön nevet adtak: hikikomori. A társadalomtudósok tartanak attól, hogy ez lesz Japán veszte. Vajon csak Japáné?

További cikkek: