Az ember természeténél fogva romlásra lett predesztinálva?

Az öntudatra ébredésem első pillanataitól kezdve sokszor terítékre került már az emberi természet tematikája a barátságos diskurzusaim repertoárjában. Cseverésztem már erről délután háromkor egy fekete dupla presszó és egy kis szójafasírt társaságában, esetleg hajnali négykor egy kocsma lőrétől ragacsos pultjára alélva, valamint balzsamos nyári alkonyon a szoba sötétjében pőrén megpihenve egy mellkason.

Az apropó, ami miatt a téma előkúszott az agytekervényeim egy sötét, dohszagú sarkából, az az, miszerint néhány nappal ezelőtt befejeztem egy újabb Netflix által prezentált gyöngyszemet, a Platformot. A teljes történet az elmélkedéseim szempontjából irreleváns, így nem koptatnám fölöslegesen a festéket a billentyűzetről, legyen elég annyi, hogy ez a mozgókép csoda a kapitalizmus szigorú kritikájaként értelmezhető. Ez gondolkodásra ösztökélt, a film határozottan állást foglal ugyanis: a világot egyszerű lenne megfelelően koordinálni, a hiányzó összetevő maga az ember. Az alábbiakban a dohszagú gondolatok leporolása következik, fogadjátok sok szeretettel.

Elmondtam már sokszor, sok helyen, és még mindig maximálisan egyetértek a saját gondolataimmal: az ember természeténél fogva romlásra lett predesztinálva. Én azt gondolom, hogy abban a szignifikáns pillanatban, amikor az ősember először tüzet csiholt két kődarabból, vagy rájött a kerék működési metódusára, már ott rejlett a későbbi korok értékválsága: a környezetszennyezés, a kapitalizmus, a szingularitás.

Hogy miért?

Mert a Jóisten vesztésre áll Luciferrel szemben a Ki nevet a végénben. Mert senki nem tartja be a feng shui szabályait, mert nem jógázunk eleget, vagy mert túl sok tejterméket fogyasztunk, ami igazán nem tesz jót az emésztésnek. Ki tudja. Véleményem szerint egyszerűen csak képtelenek vagyunk megugorni az emberi természet korlátait.

Vajon lehetetlen lenne?

Erre a kérdésre nincs deklarált válaszom, így tényleg csak találgatni tudok. Ha az emberi faj létezésének már több, mint kétezer éves történetében még soha nem volt rá példa, hogy a jó és a nemes felülkerekedjen a világban, akkor ez vajon teljesíthető elvárás? Vagy csak bele kellene törődnünk, hogy hiába az erőlködés, sosem fog sikerülni?

Platónt forgatva gyakran akadtam olyan gondolatcsokrokba, miszerint az örök, változatlan értékek igenis léteznek, és az emberi lélek a test születése előtt egy helyen tartózkodik velük, így mindet jól ismeri. A lelkiismeret igazából visszaemlékezés erre a világra. Igazán szép gondolat, nekem tetszik. Nagyon szeretném azt hinni, hogy az ember valahol a lelke mélyén mindig érzi, ha letért a helyes útról. Krisztus tanításai, egyetemes jó, kollektív tudattalan – mindegy, ki hogy nevezi. De a helyzet sajnos közel sem így fest.

A törekvés a lényeg?

Egy gyakran hangoztatott érv: ha nem is tudjuk megvalósítani, törekedni kell rá, mert a törekvés a lényeg. Hát. Én ezt vitatnám, hogy a törekvés a lényeg. Természetesen hatalmas különbség van aközött, hogy a nihilizmus fátyolfelhőjébe burkolózva, az erőfeszítés legkisebb jele nélkül, rászáradt nyállal a szájunk sarkában tartunk-e a végzet felé, vagy minden erőnkkel azon vagyunk, hogy pozitív irányba fordítsuk a dolgot, de! Nem teljesen mindegy, ha a szituáció végkimenetele úgyis az elkerülhetetlen világégés, ahol a kopár, terméketlen talajon már csak pár, éhhalál szélén tengődő korábbi marketinges vánszorog, miközben felperzseli őket az ózonréteg védőburka nélkül halálos sugarakat lövellő Nap, vagy felfalja egy éhségtől veszett vadállat.

Mi van akkor, ha a törekvés édes kevés?

Éldegél a bolygón egy Marina Abramovic nevű művész, aki a performanszairól ismert leginkább. A Ritmus 0 című előadása tökéletes diagnosztikája a velejéig romlott emberi természetnek. Rajongásig szeretem ezt a nőt, akihez magányos óráimban már több hangutánzó szavakkal teletűzdelt szabadverset is írtam, a következőkben prezentálom is, hogy miért.

A Ritmus 0 nevezetű kísérletében egy kisebb csoportnyi emberrel áll szemben, ők a kísérlet résztvevői. A helyiségben 72 különböző tárgy található, szisztematikusan elhelyezve az asztalon, az instrukció mindössze annyi: hat órán keresztül azt tesznek vele, amit csak akarnak, a felelősség az övé.

Kedves Olvasó, ha kétely gyötörne a végkimenetelt illetően, máris világot gyújtok az elmédben: a kezdeti kísérletezgetések hamar eldurvultak. Marina ruháját letépték, hajába belevágtak, bőrét összevagdosták, ütötték, verték a tárgyakkal, majd az asztalon heverő töltött pisztolyt is a fejéhez szegezték. A beszámolók alapján ekkor kezdett dulakodás kialakulni a közönség sorai közt.

Persze-persze, igazán nem kellene messzemenő konzekvenciákat levonni ebből, elég egy hatalmas fekete pont az emberiség ellenőrzőjébe. Kis kilengés, aprócska botlás, mondhatni semmiség. 

Nem akarok teljes mértékben betekintést engedni a lelkemben hömpölygő cinizmusomba, mert még megríkatok egyeseket, legyen elég annyi, valóban nem tartom ennél többre képesnek és alkalmasnak a homo sapiens példányait. Nem gondolom, hogy el fog következni az a kardinális pont, ami az elmúlt 2000 évben még nem következett el, melynek hatására fundamentálisan megváltozik a természetünk. Az ember önző, kapzsi, mohó, elégedetlen, nyughatatlan, és sötét árnyékként gomolyog a szívében az erőszak.

Van a szívemnek egy nagyon kedves festőnője, akinek egy gondolatát most meg fogom osztani Veled is: a hölgy neve El Kazovszkij, az idézet pedig így szól:

„…talán az agyam önkéntelen, majdnem a tudatalattiból föltörő törekvése volt, hogy szembesüljön vele, mit képes az ember tenni a másik emberrel, és az mit képes tőle elviselni. Mert gyerekkorom óta meggyőződésem, hogy leginkább arra való az ember, hogy kínozható legyen. Végtelen sok válfaja van a kínzásnak, amit az ember a másik emberrel képes megtenni, és főleg kitalálni. Aki nem is eszköz a másik kezében, hanem tárgy, végtelenül megkínozható tárgy. Nincs is ilyen élőlény még egy. Szinte belekódolt program ez az ördögi tudomány, tudományos művészet vagy művészi tudomány, a kínzás különböző fajtái és az elszenvedésük, a kínzásnak való alávetettség. Keleten ez valóban tudomány és művészet, amelynek kódexei vannak… Persze más élőlényt is nagyon tud kínozni, de igazából embert szeret kínozni az ember, testileg és lelkileg. És valahogy végtelen ez a skála, tehát nincs olyan szint, ami ne lenne meghaladható, amin ne lehetne túltenni ebben a „tudományban”, nincs olyan kín, amit ne lehetne fokozni. És a fokozására minden és mindenki eszköz lehet: a gyerekek, a szülők, a hozzátartozók, a férj, a feleség, a szerelmek, ez végtelenül variálható, mert az emberiség folyamatosan gyakorolja ezt a „művészetet”. Ráadásul nincs, nem is volt olyan korszak, amikor egy picit is elviselhetőbb lett volna az ember ilyen szempontból, egy picit is „emberibb”, ahogy mi emberek szoktuk mondani. Mert az ember nem emberi, hanem épp embertelen, tehát ez alaptulajdonság. És ezért mindegyik korszak, mindegyik kultúra egyformán kegyetlen, egészen „kivételesen”, maximálisan, fokozhatatlanul és mégis végtelenül fokozhatóan.”

Cinizmusom ragacsos szurkának manifesztálódása. Ezt gondolom én is, igen, és bármilyen kétségbeesetten kapkodok is a világban valami után, ami ezt megcáfolja, még nem jártam sikerrel. 

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: