„Felfedezem magam rétegről rétegre” – Az eredményes felnőtté válás titka?

Talán neked is ismerősek azok a bizonyos „semmit nem tettél le az asztalra”, „majd meglátod, ha annyi idős leszel, mint én” című mondatok. Ilyenkor az ember próbál szembenézni az előtte álló hegy megmászásának a nehézségeivel, de ezt én csak társadalmi elvárásoknak hívom. Gyakran a környezetünk sem biztat minket eléggé, hiszen mindent magunktól kéne tudnunk ennyi idősen, legalábbis ezt szokták mondani. Ezek a mondatok pedig nem okoznak túl nagy motivációt ahhoz, hogy kezdjünk valamit az életünkkel. Cipelünk a vállunkon mindenfélét, miközben igyekszünk tökéletesen mutatkozni mások előtt, mint akik már felnőttek. Számomra a felismerés, miszerint felnőtté kell válni, csak mostanában következett be, de nem abban az értelemben, amire mindenki gondol.

Jövőbeli kérdéseim

Amikor pár éve megkérdezték, hogyan látom magam öt év múlva, nem gondoltam volna, hogy mostanra el is kezdődik a kisgyermeki álmaimnak a megvalósulása. A párommal rengeteg közös célunk és tervünk van, amelyek beteljesüléséhez nem kell sokat várnunk. De honnan tudjam, hogy ezzel a személlyel össze akarom-e kötni majd az életemet? Honnan tudjam, hogy jó lesz ez a munka? Honnan tudjam, hogy jó szakra járok-e? Rengeteg a kérdés, de kevés a válasz, hiszen csak most találkoztam önmagammal, akivel eddig nem volt időm megismerkedni.

Rácsodálkozni a világra

Hirtelen rádöbbentem, hogy szinte semmit nem tudok a világról. Konzervatív közegben való felnövésem miatt, önálló gondolataimnak a csarnoka zárva maradt. Húszévesként egyetemre kerültem, és csodálkozva láttam, hogy az emberek felnőttként kezelnek. Ez a felismerés nagyon boldogan töltött el, de rá kellett jönnöm, hogy hiába az elismerés, ha fogalmam sincs, kinek jár.  

Felfedezés rétegről rétegre

A legijesztőbb dolog számomra az, hogy senkinek nem kell megerősítenie engem a döntéseimben, pedig egész eddigi életemet így éltem, folyton a megerősítésekre várva. Olyan, mintha hirtelen kaptam volna egy gyereket, akiről gondoskodnom kell. Meg kell tanítanom neki az érzelemkifejezést, a véleménynyilvánítást, hogy hogyan álljon ki magáért. Abban láttam a megoldást, ha szép lassan felfedezem magam rétegről rétegre. Ennek úgy hiszem, több lépcsőfoka van.

Az első mindenképp annak a felismerése, hogy éppen min is megyek keresztül. Érzelmi viharjaim, szorongásaim és a különböző testi tüneteim miatt az orvosomhoz fordultam, és próbáltuk megfejteni, mi lehet a háttérben. Vizsgálatok sorozata után kiderült, hogy semmi bajom, lelki eredetűek a problémáim. Ekkor jöttem rá, hogy mindezek forrása a felnőtté válás krízise, amin éppen keresztülmegyek.

Tehát az első lépést már megtettem afelé, hogy közelebb kerüljek magamhoz. Nagyon fontos, hogy megéljük érzelmeinket. Számomra ez segít jobban megismerni magamat, megengedem, hogy minden a felszínre kerüljön. Az örömnek a megélése ugyanolyan fontos, mint a fájdalomé, a gyászé. Gyászolom a gyerekkoromat és igyekszem ennek minél több figyelmet szentelni. Ha feltörnek bennünk az elfojtott érzések, hagyjuk őket szabadulni, szükségük van arra, hogy figyelmet kapjanak, majd szép fokozatosan távozzanak életünkből.

Meeting önmagammal

Ha felfedezzük rejtett a tartalékjainkat és kihasználjuk a lehetőségeinket, a sikerélmények hatására énképünk jobban fog közelíteni a valósághoz – vagyis, amit eddig nem gondoltunk magunkról, de mindig is lehetséges volt.

Az én nézőpontom szerint a célhoz vezető út sokkal lényegesebb, így megpróbálom kimaxolni a „szabad” éveimet az egyetemen, miközben jövőbeni énemet építgetem. Ezalatt egyetemi éveim teljes megélését értem, miközben odafigyelek a bennem zajló dolgokra. Kikerülöm a kifogásokat, és elkezdek olyan dolgokat csinálni, amiket eddig az időre fogtam. Újabbnál újabb célokat fogalmazok meg és jegyzek fel magamnak. Kipróbálok minél több mindent, hogy fejlődjek, előrébb lépjek és lássam magamat a különböző helyzetekben.

Az énidő azt jelenti, hogy magunkkal vagyunk. Olyan ez, mintha tartanánk egy meetinget magunkkal. Átbeszéljük a következő heti tervet, elemezzük az előző hetet, és elismerésben részesítjük a tükörképünket. Ijesztő belegondolni, hogy az életemet én irányítom, de ugyanakkor izgalommal tölt el, mintha turistaként elindultam volna egy véget nem érő utazásra.

Ha mindig a legkedvezőbb pillanatra várunk, soha nem jutunk tovább! Szükségünk van egy kis őrültségre, hogy megtegyük a következő lépést! Úgy gondolom ez a titka annak, hogy felnőtté válásunk valóban eredményes legyen.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: