Az Eszenyi-ügy margójára, avagy mennyit engedhetünk a főnöknek?

Az utóbbi időben a koronavírus járvány terjedése által generált pánikhullám eredménye mellett volt még egy olyan téma, ami előtérbe került és sokan megbotránkoztak rajta. Eszenyi Enikő “vezetői” stílusa látott napvilágot a hetekben, és az erről szóló értekezések hitelességét több nála dolgozott színész, színházi munkatárs is alátámasztotta. Nagyon súlyos és fontos kérdések kerültek előtérbe ezzel az akcióval: vajon mennyi olyan “vezető” dolgozik ilyen embertelen módszerekkel, mint Enikő; és az alkalmazottak miért nem mertek eddig kiállni jogaikért, önmagukért, emberi mivoltukért?

Itt megjegyezném, hogy a főnök és a vezető nálam teljesen két külön értelmű szó, hiszen amíg a főnök mások fölé emelkedve próbál irányítani, esetleges példamutatás nélkül, addig a vezető a csapatát vezeti a munka rögös útjain, példát és irányt mutatva a követőinek. Ennek alapján sem Enikő, sem az én munkaadóm nem érdemel vezető jelzőt, ugyanis engem is hasonló főnökkel áldott meg az ég, emiatt érintett nagyon érzékenyen ez a botrány is.

Kiszolgáltatott pályakezdők

Huszonévesként, mikor az ember lánya saját házról, nagy udvarról, virágoskertről és állatokról fantáziál, mellette már a házasság és a gyerekkérdés is minden hónapban felvetődik, illik neki minden munkalehetőséget megragadni, ami pénzt hoz a házhoz, hogy az imént említett álom ne 20 év, hanem (hitellel) akár 10 év alatt is megvalósulhasson. Sajnos friss diplomás pályakezdőként nem lehet válogatni, hiszen Magyarországon két típusú válasz érkezik általában a jelentkezésekre: túlképzett/nincs elég tapasztalata.

Így vadásztam az olyan álláshirdetésekre, ahol fel volt tüntetve “pályakezdők jelentkezését is várjuk”. Meg kell mondjam, nem volt sok belőlük. Egyet mégis találtam, ami a leírás alapján nem hangzott rossznak. (Kedvesnek nem mondható főnököm miatt nem tüntetném fel a beosztásom, mert még szükségem lesz az eddig megtakarított pénzemre. Irodai munkáról van szó, legyen elég ennyi.)

Terror és megaláztatás

Először marha nagy szerencsének éreztem, hogy azonnal fel is vettek és azonnal munkába is állhattam. Majd kezdett furcsa lenni, hogy valójában minden kolléganőm velem egykorú, pályakezdő és talán 3-4 kivételével mindannyian próbaidősek voltak. Bár amiatt, hogy mindenki 20-25 éves kor közötti lány, nagyon gyorsan beilleszkedtem és hamar elteltek a munkanapok – legalábbis az első négy hétben. Majd formát öltött az, amit addig nem hittem el a lányoknak: szembetalálkoztam a fent említett kedvesnek nem mondható főnököm vezetői stílusával, először csak e-mailben, majd telefonon is.

A központozás teljes hiánya, beragadt CAPS LOCK, minősíthetetlen hangvétel és teljesen irreális elvárások jellemezték ezt a levelet és további 100 társát. Miután nem tudtuk teljesíteni az ismétlem, irreális elvárásait, szintén kaptunk pár alázó e-mailt, és ez így ment hetekig. Ezzel kapcsolatban történt jó néhány telefonhívás is, amelyben nyomdafestéket nem tűrő módon kommunikált velem, megsértve emberi méltóságomat, majd miközben beszéltem, rám tette a telefont, és ezt követően kör-e-mailt írt a kollégáknak, melyben kifejtette, hogy nevetséges, amit csinálok, nyilvánosan lealázott a munkatársaim előtt. Ezen tettei miatt minden reggel gyomorgörccsel járunk be dolgozni, rettegve attól, hogy a mai nap épp mi vár ránk.

Három hónapja vagyok ennél a kétes hátterű cégnél. Ezalatt a három hónap alatt mindenféle sport nélkül megszabadultam a karácsonyi zabálás utáni úszógumijaimtól, gazdagabb lettem néhány ránccal és rájöttem, hogy fogalmam sincs mennyit érek. Egyik kolléganőm elkezdett őszülni, a másiknak pánikrohama lett a stressztől, mindez a toxikus légkör által kialakult pszichikai nyomás miatt történt, ami a kedvesnek nem mondható főnökünk műve. Január óta az amúgy sem nagy létszámú cégtől tizenegy munkavállaló távozott, ebből négyen mondtak fel. Sokuknál nincs indok, miért kellett elhagyni munkájukat.

Irányíthatóság és befolyásolhatóság

Akik hasonló stílusú főnökkel rendelkeznek, sajnos nagyon nehezen érvényesülnek és nincs merszük kiállni magukért sem. Hosszú távon a napi szintű alázásnak teljes önbizalomhiány, önképzavar, bizalomvesztés, irányíthatóság és befolyásolhatóság az eredménye. Feltételezem, ha van céljuk ezeknek az “embereknek” ezzel az igazgatási formával, az előbb említett utolsó két aspektus megteremtése az.

Nagyon keveset hallunk ilyen és ehhez hasonló példákról a médiában, pedig ez is a bántalmazás egyik formája, ami rombol és bizony nyomorba taszít. Idegileg és érzelmileg garantált az összeomlás, pánikrohamos kolléganőm esetében a testi épség is veszélybe került már.

Hol a határ?

A kérdés az, hogy mit és mennyit lehet megengedni egy ilyen lénynek? Mit lehetne tenni, hogy ha mi már nem is, de az utódaink megmeneküljenek ettől a verbális bántalmazástól? Lehet egyáltalán bármit is tenni? A nyilvánosságra hozatal is talán csak ideig-óráig hatásos, amellett, hogy utána a bíróságon találkoznánk újra, mert “rágalmazás” történt ellene.

Mivel őt és őket nem lehet már észhez téríteni, ahogy Enikőt sem sikerült megbánásra “kényszeríteni”, a többi vezetőhöz szólnék, hátha mást így megmenthetek:

– A munkavállalók is emberek!

– A Te álmodért dolgozunk, lemondva, vagy elnapolva miatta a sajátunkat!

– Úgy szólj Hozzánk, ahogy szeretnéd, hogy Hozzád szóljanak!

– Hagyd, hogy ember légy, ne gépezet!

– Tisztelj Minket!

 Őszintén köszönöm munkavállaló társaim és magam nevében, ha ezt az 5 kérést teljesítitek – ezzel már jót tesztek velünk!

További cikkek: