„Az önelfogadás nem megy parancsszóra!” – A test finomhangolása nem ördögtől való

Mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb testi hibái. Jó szó-e egyáltalán hibának nevezni azt, ami nem tetszik magunkon? El tudjuk-e fogadni azt, ahogy kinézünk, vagy mindenáron változtatni szeretnénk rajta? Mi az az egészséges határ, amelyet meg kell húznunk, ha a testünk módosításáról, szépítéséről van szó?

Kiskoromban egészen bájos gyermek voltam

Ezt kihasználva az édesanyám minden évben fotóst hívott, hogy ezeket a fennkölt pillanatokat megörökítse rólam – gyakran ő is a kamera után nyúlt. Akkoriban ezeket a kis rituálékat nagyon élveztem. Aztán elkezdtem felnőni: szerepelni vágyó kisgyermekből egy önmagában folyton hibát kereső tinédzser lettem.

Elálló füllel, tinédzserként

Pattanásos lettem, a melleim egyszerűen sosem nőttek meg a hajammal együtt, ami a hormonoknak köszönhetően a szép göndörből kezelhetetlenné vált. Emellé pedig ott volt a családunkban öröklődő külső tulajdonság is, a kissé, vagy az átlagnál jobban elálló fül. Nem is igazán zavart serdülő koromig. Sosem kaptam rá megjegyzést, nem kaptam gúnynevet emiatt, nem is volt rossz élményem, egyszerűen csak nem tetszett az, amit a tükörben láttam. Emiatt nagyjából 12-13 éves koromtól kezdődően sosem fogtam össze a hajam, a legnagyobb melegben sem – talán csak akkor, amikor elkerülhetetlen volt. Ilyen volt például az úszás és tesi órák, vagy amikor cukrászdában dolgoztam és nem lehettem kiengedett hajjal.

Szükséges-e a műtét?

Több alkalommal is felmerült a bennem rejlő frusztráltság miatt, hogy műtét alá vessem-e magam. Hangsúlyozni szeretném, hogy az elálló füleim egyesek szerint nem is elállóak, és sokszor megkaptam, hogy egyébként jól áll a felfogott haj (miután véletlenül megláttak úgy). Halogattam a döntést, egészen addig, amíg annyi fülbevaló és piercing nem került bele, amitől ma már örömmel nézek rájuk. Végül is módosítottam rajtuk, csak nem sebészi kés alá feküdtem, hanem tűkkel lett átdöfve néhány alkalommal, úgy kilencszer. Na, de mi a helyzet akkor, ha valaki sehogyan sem tudja elfogadni önmagát az elálló füleivel, a nagy orrával, a kis melleivel?

Bűn az, ha változtatunk magunkon?

Véleményem szerint, ha egészséges kereteken belül maradunk, akkor nem kéne emiatt másokat megvetni, kigúnyolni, rosszalló pillantásokkal sújtani. Ha egy piercinget vagy egy tetoválást könnyűszerrel elfogadunk, akkor egy orr-, mell- vagy fülplasztikát miért kellene elítélni? Szerintem – de ez teljesen szubjektív –, amíg minimális változásokat hajtunk végre a testünkön, vagyis nem válunk tőle a Kardashian család tiszteletbeli tagjává, addig teljesen rendben van az, ha valaki a sebészi kés alá fekszik. Mindaddig, amíg a műtéttel kapcsolatosan teljes körű tájékoztatást kér, és ha az önértékelését növeli.

Az önelfogadás nem megy parancsszóra!

Hiszek abban, hogy elfogadhatjuk magunkat úgy is, ahogyan vagyunk, mégsem vagyok a kisebb műtétek ellen. Vannak bizonyos testrészek, amiket örököltünk, és nem tudjuk műtét nélkül formálni és elfogadni úgy, ahogyan vannak. Én például mindig is önbizalomhiánnyal küzdöttem, ezt a kis melleim sem segítették, viszont soha nem zavart annyira, hogy egy percig is gondolkodóba ejtsen, miszerint implantátumokat kéne magamba ültetnem. Pedig a nem túl formásan domborodó mellkasom miatt igenis értek már negatív kritikák.

A füleim mégis sokkal nagyobb gondot jelentettek számomra, mint a tudat, hogy testalkatilag egy 12 éves lány fejlettebb, mint én. Bármikor tükörbe néztem a felfogott hajammal, egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tetszik, amit látok. Lehetett volna más, ami jobban zavarhatott volna, nekem mégis a füleim jelentettek gondot. Hiába kaptam dicséretet, egyszerűen nem éreztem magaménak, esztétikusnak. Amikor viszont belekerült az első piercing, úgy éreztem, hogy műtét helyett ez lesz az én utam a változásra.

Örömmel tükörbe nézni

Úgy gondolom, hogy attól nem lesz senki mű, ha apró változtatásokat hajt végre magán, és ha ez elősegíti azt, hogy szeressen tükörbe nézni. Itt nem az eszeveszetten Barbie babára hajazó műtétekre gondolok, amik többmilliós összeget is megüthetnek és nyomokban sem tartalmaznak természetességet, hanem a testünk finomhangolásaira, amik hozzáadnak a tükörbenézés öröméhez.

Ahhoz az örömhöz, amelyet minden esetben éreznünk kéne, amikor megpillantjuk magunkat egy visszaverődő felületen.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: