Az otthonról hozott világkép nincs kőbe vésve – Szív utca könyvajánló

Azt, hogy az ember mennyire komplex személyiség, már rég tudjuk. Vizsgálgatjuk is rendre, hogy honnan jönnek a viselkedésünket és az érzéseinket meghatározó impulzusok. Ezt teszi Gurubi Ágnes is, a Szív utca c. kisregényében, amikor a felmenőitől örökölt sorsokat helyezi nagyító alá.

Az elmúlt hetekben két témát is választanom kellett egy hosszabb távú projektre, és olyan szerencsés voltam, hogy nem kellett gondolkodnom, mindkettő azonnal megtalált. Izgalmas feladat vette kezdetét, ebben pedig az első megálló Ágnes Szív utca c. könyve volt. Ezt az utat pedig igyekszek nem egy sértődött gyerek lobbanékonyságával, hanem megértéssel és szeretettel bejárni.

A múlt nem múlik el nyomtalanul

“Az én történetemből hiányoznak a férfiak” – hangzik a könyv első mondata. Merthogy, a könyvben felsorakozó nők életéből különböző formákban sorra tűnnek el a férfiak. Elhagyják a családot, meghalnak, alkoholisták lesznek, börtönbe kerülnek. Ha pedig ez nem lenne elég, a főhős lánya súlyosan megbetegszik. Mintha a bánat soha nem akarna elfogyni e család életéből.

Ha kezedbe veszed a könyvet, akkor a szerző első regényét lapozhatod fel. Bár a szereplők fiktívek, a tartalom nagyon is valóságos alapokra épül. A történet az ükanya életének végével kezdődik. Hirsch Róza az elsők között volt, akit a nyilasok tarkón lőttek, ükapja pedig a kórházi ágyon vesztette életét szintén idegen kezek által. Abban a kórházban, ahova menedékért mentek mindketten. Róza leszármazottjai sorra hagyják el az országot, egyedül a főhős nagyanyja marad. A zsidóságát megtagadva, a titkait pedig mélyre ásva éli az életét. Ha bármit is kérdeznek a múltjáról, akkor a válasz mindig ugyanaz: nem emlékszik. Ezek után a mélységes csend, és a ki nem beszélt traumák következményeit ismerhetjük meg a nők sorsán keresztül. Fájdalmas volt, mint minden megtisztulás.

Kilenc hónap alatt fejlődik ki egy új élet – akárcsak egy újjászületés

Nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben is nagy utat tett meg Ágnes. A kilenc hónap alatt – ennyi ideig írta a könyvet – megjárta az Egyesült Államokat és Argentínát, hogy a még élő rokonaival személyesen beszélgessen a nemzedékeken át cipelt, ki nem mondott titkokról, lelki problémákról. Lépésről-lépésre, ahogy egyre mélyebbre ásott a történetekben, a személyes gyógyulást megcélzó kutatás regénnyé formálta magát, pontot téve a lelki gyógyulás végére.

“Én aztán biztos, hogy nem fogom majd ezt csinálni…”

Hasznos tisztában lennünk a múltunkkal, nemcsak a saját tisztánlátásunk érdekében, hanem azért is, hogy ne vigyük tovább ezeket a mintákat a gyerekeinknek és az unokáinknak. Ezerszer látunk egy adott viselkedésmintát, mind az ezer alkalommal ellenkezünk vele szemben, és fogadkozunk, hogy mi ennél sokkal jobbak leszünk. Aztán az ezeregyedik alkalommal, a legváratlanabb pillanatban, belőlünk tör elő. Ahogy arcul csap a felismerés, kifutnánk a világból, át egy másikba, ahol ez az egész nem történt meg, miközben sikít egy belső hang, hogy “ez nem én vagyok”!

Mindenkinek van egy Szív utcája

Ez az utca pedig csak arra vár, hogy szép lassan végigsétáljunk rajta, megálljunk, szétnézzünk, elidőzzünk, megpihenjünk, beszélgessünk az ott élőkkel, az út végén pedig a tapasztalatoktól és élményektől telve, mi is újjá születhessünk.

Mi várhat ezen az úton? A következő kérdésekre kaphatsz választ: honnan eredhetnek a sikertelen kapcsolatok, a kispadra ültetettek kishitűségei, az elakadások, a szerencsétlenségek, a szorongások? Miért agyalunk ezeken annyit? Miért van bizonyos szituációkban diszkomfort érzetünk, látszólag minden ok nélkül? Felmenőink sorsa átszövi a miénket is, és néha akaratlanul is követjük berögződéseiket.

Küzdök is vele, tanulok is belőle

Mit fedeztem fel eddig? Azt, hogy nem hibáztathatunk senki azért, hogy nem tanított meg nekünk valamit, amit neki se tanított meg senki. Mert bár néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, de minden felnőtt, aki ezen a világon van, egyszer gyerek volt. Minden ük-, déd-, nagy- és édes szülő csak a kapott mintákból tud építkezni felnőttként. Ha pedig igazán figyelek, akkor láthatom, hogy a saját lehetőségeihez mérten, mindenki meglépte a maga fejlődését.

Éppen ezért, és minden egyéb tényező ellenére, nem háríthatunk minden felelősséget a jelenben. Az otthonról hozott világkép nincs kőbe vésve, át lehet alakítani, újra lehet írni. Talán soha nem volt még akkora szakadék a generációk között, mint most, azonban még egyetlen generációnak sem adatott meg annyi lehetőség és eszköz, mint nekünk, hogy változtasson a sorsán.

További cikkek: