„Az üzeneteire keltem, a rejtett számos hívásaival ebédeltem” – Amikor a zaklatás lebénít

Mélyen él bennem az az őszi délután, amikor kint zuhogott az eső, én meg a konyhaasztalnál gubbasztottam kisírt szemekkel. Elképzelésem nem volt, mivel érdemeltem ezt ki. Úgy éreztem abban a pillanatban, hogy valamit elrontottam visszavonhatatlanul. Hogy valami olyat tettem vagy mondtam, ami félreérthető volt számára, amiből úgy gondolta, bármit megtehet. Azok után is, hogy minden elképzelhető rosszat megtett.

Ahogy erre gondoltam, egyre hangosabban zakatolt bennem a kérdés: miért csinálja? Miért hívogat, írogat, ahol csak tud? Akkor már nem tudtam abba a hitbe ringatni magam, hogy azért teszi mindezt, mert „ő így szeret”, „nem tud másképp szeretni”. Akkor már rég tudtam, hogy ilyenről szó sincs, nem szeretni akar, hanem uralkodni. Akkor boldog, ha én szenvedek. Az élteti, hogy tudja, megijedek. Rettegésben tarthat úgy is, hogy nincs a közelemben.

Semmi mást nem akartam, csak véget vetni a zaklatásnak

Idővel már azon kaptam magam, hogy úgy jártam-keltem a lakásban, mint egy zombi. Az üzeneteire keltem, a rejtett számos hívásaival ebédeltem. Éjszakánként alig bírtam lehunyni a szemem, de ha mégis valami csoda folytán sikerült álomba sírnom magam, öt perc múlva már izzadva bámultam a plafont. Utáltam az életemet, utáltam, amivé váltam, miatta. Amikor heti egyszer rávettem magam egy sétára, az utcára érve minden lépésemnél a hátam mögé néztem. Gyanakvó voltam a hamburger árussal is. Annyira magamba fordultam, hogy hetekig nem léptem utcára. Bezárt a saját otthonomba, és nem akart ereszteni.

A hívásai mindennapossá váltak

Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, ezt már épp ésszel nem lehet elviselni. Akartam szólni róla. Tényleg akartam. De amikor a nyelvem hegyén voltak a szavak, mindig visszanyeltem őket. Azt éreztem, hogy ebben az elfogadás nélküli világban nem hittek volna nekem, sőt hibáztattak volna, arra meg nem volt szükségem. És amikor erre gondoltam, megijedtem saját magamtól: azon törtem a fejem, hogy hol rontottam el annyira, hogy félnem kell attól, mit szólnak rám mások. Mások, akik otthonról, a karosszék melegéből csak acsarkodni tudnak.

Amikor lehunytam a szemem, emlékek jöttek fel

Arról, hogy ülünk egymással szemben, simogatja a combját, rám néz és a földre utasít. A sötétebb napokon illatokról és tárgyakról is eszembe jutott ez az emlék. Egyik nap kidobtam a szemeteszsákba az összes parfümöt, másnap visszatettem a fürdőszobapolcra. Ordítani tudtam volna, nem mertem megtenni. Nem akartam megadni neki az az örömöt, hogy összeomlok. Csak sok idő múltával láttam be, hogy sírhattam, ordíthattam volna, nem gyengeség; a legnagyobb emberi erő, ha egy biztonságot nyújtó közegben egyszer csak kifakadsz.

Minden nap egyre mélyebbre kerültem, és emlékek jöttek fel arról, amikor nem volt más választásom. „Mindig van más választás” – zakatolt tovább a fejem, amikor eszembe jutott, hogy az évek során ezt a mondatot hányszor, de hányszor megkaptam. De vajon akik ezzel takaróznak, ezzel a mondattal fordítanak hátat, tudják azt, ha életben akarsz maradni, akkor nem kezdesz hősködni? Vagy azt, ha utasítanak, az nem választás kérdése?  „Mindig van más választás” – elismételnéd ezt akkor is, ha pontosan látod, hogy mi történik egy szobának nevezett kis lyukban?

Az ilyen kijelentések miatt évekig titkolóztam. Magam előtt is. Tündérmesévé varázsoltam az életemet, csakhogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal és a kételkedő tekintetekkel. Disney-hercegnő akartam lenni, de a mesébe nem illett bele a pokol. Tudtam, hogy nem fog leállni, ahogyan azt is tudtam, hogy képes a végletekig elmenni. Tudtam, hogy azzal, ha kikapcsolom a telefonom, semmi nem változik.

Két hét otthonülés után újra kimerészkedtem az utcára

Lehajtott fejjel szívtam magamba a friss levegőt és az utca porát. A nyírkos betont bámultam, amikor a vállam egy másikkal koccant. Összerezzentem, felnéztem. Egy rég nem látott ismerős állt előttem. Még a gimiből. Ő volt a suli szószólója. Mindig, mindenkivel elsőre megtalálta a hangot. Sosem bírtuk egymást. Azonnal ez jutott eszembe, amikor sűrű bocsánatkérések mellett tovább álltam volna, mire ő félbeszakított és valami olyat mondott, hogy rég látott és milyen jó volna meginni egy kávét.

Bármi jobbat el tudtam volna képzelni annál, minthogy vele igyam meg a nap első kávéját, de arra gondoltam, hogy miért ne? Aztán meg arra, hogy lehet megváltozott, és tényleg érdekli, hogy hogy vagyok.

A sarki kávézó felé invitált. Előttem ment, szinte futott, szárnyalt. Én csak kullogtam utána, a tekintetemmel a hátam mögé pillantottam. Pont úgy kullogtam utána, mint a gimiben. Amikor végre odaértünk a kávézóba, ő kért egy kapucsínót, én meg egy pohár vizet. Mosolyogva odaszólt, hogy bármit kérhetek, mert ő fizet. Én meg csak mondtam, hogy de hát én nem azért kértem a vizet, csak… de mire befejezhettem volna, előttem is egy tejhabos csoda virított.

Ahogyan kanalaztam a pohár aljáról a maradék kávés tejhabot, könnyek szöktek a szemembe, és kicsúszott a számon: „Figyelj, hetek óta zaklat valaki telefonon és e-mailen.” Igazából nagyon is tudtam, hogy ki az. Tudtam, hogy B. az. A rég nem látott ismerősnek mégsem akartam elmondani, mert akkor minden mást is el kellett volna, és arra még nem álltam készen.

Emlékszem a kacajra. „Téged zaklatnak? Hát, ezt nehéz elhinni, ne haragudj. De ha így is van, válts számot. Ilyen egyszerű.” Ilyen. Egyszerű. Összeszorított fogakkal álltam fel az asztaltól.

Mintha elvágták volna

Egy reggel az eső erőteljes kattogása ébresztett. Attól a naptól kezdve nem hallottam róla többet. Mintha elvágták volna. Mint egy hosszú, végeláthatatlan fonalat, amit el kell vágnod ahhoz, hogy összekösd vele a vágott virágokat. Azok a napok ugyanolyan üresek voltak, mint amikor nem tudtam szabadulni a kínzó üzeneteitől. Még hetekig a rabja voltam, nem tudtam elhinni, hogy csak úgy magától eltűnt. Képtelen voltam fellélegezni, pedig nem szorította már a nyakam. A szabadság illatát éreztem, de nem tudtam az irányába futni.

A szabadság szerintem az, amikor mered élvezni a napraforgó adta táj csodáját. Szabadság az, amikor az otthonodba érve melegség tölti el a szívedet. Az, amikor mersz kitárulkozni. Amikor nincs több titok. Amikor a lakásból kilépve széttárt karokkal beleszippantasz a tavaszba, lehunyod a szemed és élvezed az életet.

Sok év telt el azóta

Ott, a kávézóban ülve szerintem a rég nem látott ismerősnek eszébe sem jutott, hogy a rosszindulatú kacajok helyett… másra vágyok. Nem gondolt arra,  hogy az áldozathibáztatás még nagyobb mélybe taszít. Megadja a segítő lökést ahhoz, hogy évekig hallgatásra bírjon. Az áldozathibáztatás kéz a kézben jár a bántalmazóval. És kövezzetek meg, ha szerintetek nem így van, én vállalom.

Sose tudtam meg, miért döntött úgy, hogy elvágja a láthatatlan fonalat, ami hónapokig kötött össze minket. A zaklatás okozta mindennapos gyomorgörcsöt idővel sikerült leküzdenem, de egy része mégis bent maradt a hangosan zuhogó esőben.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: