Az Y és Z generáció legnagyobb ellenségei

Ideje észrevennünk, hogy a szinte már rutinszerűen szapult Y és Z generáció körül sokkal komolyabb problémák rajzolódnak ki a „mamahotel” jelenségénél. Nem, nem a szelfibotra, az influenszerkedésre vagy a vastag szemöldökre gondolok, hanem például arra, amikor a millenniumi nemzedék tagjai kétségbeesetten próbálnak érvényesülni egy olyan világban, amelyben egyre inkább elvesznek. Elveszettségük érzése pedig nemcsak kapunyitási pánikhoz, de akár depresszióhoz, életvezetési krízishez és további mentális problémákhoz is vezethet.

Virtualitás

Kezdeném a saját tulajdon generációm táptalajával, az internettel. Nem arról szeretnék beszélni, hogy a pillanatok online megosztásánának múló örömével nem pótolható a mellettünk elsuhanó élet – erre már réges-rég rájött mindenki. Hanem arról, hogy a virtualitás nagyon is kétélű: sokszor magam sem tudom az internetet okosan használni, és gyakran érzem úgy, ezt már oktatni kellene az iskolában.

Mert nap mint nap ömlenek a hamis hírek, a mesterkélt képek, a végeláthatatlan információk, és ezek mind észrevétlenül torzítják (manipulálják) az ezredfordulósok mentalitását, világ- és értékrendjét, önmagukról és környezetükről alkotott képüket, sőt, önismeretüket is. Amennyire megnyitja előttük a világot, és pakol eléjük tengernyi lehetőséget és megoldást, olyannyira be is zárja és az orrukra csapja az ajtót.

Mi, Y és Z generációsok hiába nőttünk fel az internet fegyverével a kezünkben, még mindig nem tudjuk helyesen és tudatosan használni. Azért ez rémisztő, nem? Ha az egyik legnagyobb ellenséged (és segítséged) valami olyan, ami nélkülözhetetlenné vált a mindennapjaidból.

Bizalmatlanság

Ugyanis ebben a megfoghatatlan térben szőjük kapcsolati hálóinkat, és bár tény, hogy a virtualitásból sok minden átvihető a valóságba, könnyen el lehet veszni benne. Az internet generálta művi kapcsolatok és hamis hírek pedig csak táplálják a mai generációk bizalmatlansági fokát. Megélt tapasztalataink, csalódottságunk és dühünk ötvözött érzése észrevétlenül kódol belénk egy erős bizalmatlanságot – mert az bizony nem születik velünk.

Előbb vagy utóbb, de mindannyian realizáljuk, hogy ha őszinte, valódi kapcsolatokban szeretnék részt venni, akkor sokkal szűkebb körben tudunk csak mozogni, mint azt addig valaha gondoltuk volna. Persze, számítottunk rá, hogy szűk lesz a kör, de azért reménykedtünk abban, hogy nem ennyire. Így zsugorodik az internet által kitágított világ egy szempillantás alatt hangya méretűvé.

„Bármit megtehetsz” illúzió

Bár tagadhatatlan, valóban kinyílt a világ, az internetnek köszönhetően olyan lehetőségeknek állunk a birtokában, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Ennek köszönhetően rengeteg választási lehetőségünk van, azonban ezekben könnyű megfulladni, bedarál a “bármit megtehetsz” kecsegtetőnek hitt álomkép. Ők azt mondják, ez Pán Péter-szindróma. Én inkább azt mondom, ez kapunyitási pánikkal ötvözött depresszió.

A „bármit megtehetsz” miatt túl sok mindent akarunk, szétesünk a nyomásban és a sok elvárásban. Konkrétan rettegünk attól, hogy végül csak íróasztal mögötti senkik leszünk, mert világéletünkben azt dörgölték az orrunk alá, hogy a 21. században már bármik lehetünk, akár Elon Muskok is, csak rajtunk múlik.

Ideje észrevenni azonban, hogy Y és Z generációsnak lenni nem csupán virágos mezőkkel teli lehetőség, hanem aknamezőkkel teli kockázat is. Mert milliós diákhitellel a vállunkon nem fogunk még egy lakáshitelt is magunkra aggasztani azért, hogy szüleinktől hamarabb elköltözzünk. A csillagokig nyúló, egyre csak magasodó albérletárakat meg sem említem. A mamahotel-jelenség tehát nem az ezredfordulósok elkényelmesedése és puhánysága, hanem a gazdaság és az élet ellehetetlenülésének egy „apróbb” megnyilvánulása.

Drog és alkohol mint küzdési stratégia

Vajon miért isznak és füveznek annyit a mai fiatalok? Szerintem azért, mert sokan a tompaságot választják megküzdési/önvédelmi stratégiának. Rengetegen gondolják úgy, hogy az egyetlen megoldás az önkábítás. Elhomályosítják az agyukat, hogy ne legyen olyan éles az a világ (és annak problémái), amiben csak keresgélik a helyüket.

Pesszimista mentalitás

És hogy ez az egész mit eredményez? Masszív melankóliát. Piszok rémisztő belegondolnom abba, hogy ebben az örökké fáradó társadalomban egyre nehezebb olyan barátokat találni, akikből erőt lehetne meríteni. Akik az egyszerű „hogy vagy?” kérdésre nem úgy válaszolnak, hogy a saját életerőm is elpárologjon. De talán még sokkal ijesztőbb abba belegondolnom, hogy nem tudom hibáztatni őket, tökéletesen megértem és átérzem melankóliájuk kibontakozását, hiszen ugyanazokon megyek keresztül, mint ők.

Hol a megoldás?

A probléma ezer ágra ágazik szét: beszélhetnénk most az oktatási rendszer 10 sötét bugyrán át a bénító kapunyitási pánikig szinte mindenről, most azonban inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen komplex probléma ugyanolyan komplex megoldást kíván. Ennek a megoldásnak egy-egy lépcsőfokát célozza be például a Szabadegyetem által nyújtott lehetőségek vagy pedig a Budapest School által kínált megújuló oktatási stratégia. Azonban ha úgy érezzük, már egy állandósult állapotban tetősödik a baj, szakemberi segítséget sem szégyen igénybe venni – ezt korábban ebben a cikkünkben taglaltuk.

További cikkek: