Az Y és Z generáció legnagyobb ellenségei

Ideje észrevennünk, hogy a szinte már rutinszerűen szapult Y és Z generáció körül sokkal komolyabb problémák rajzolódnak ki a „mamahotel” jelenségénél. Nem, nem a szelfibotra, az influenszerkedésre vagy a vastag szemöldökre gondolok, hanem például arra, amikor a millenniumi nemzedék tagjai kétségbeesetten próbálnak érvényesülni egy olyan világban, amelyben egyre inkább elvesznek. Elveszettségük érzése pedig nemcsak kapunyitási pánikhoz, de akár depresszióhoz, életvezetési krízishez és további mentális problémákhoz is vezethet. Érdemes tehát megérteni mélyebben is, amivel a 21. századi generációknak szembe kell néznie, mert sokkal többről van itt szó, mint a folyamatosan hangoztatott Pán Péter-jelenség.

Virtualitás mint kétélű fegyver

Kezdeném a saját tulajdon generációm táptalajával, mégpedig az internettel. Nem arról szeretnék beszélni, hogy a pillanatok online megosztásánának múló örömével nem pótolható a mellettünk elsuhanó élet – erre már réges-rég rájött mindenki. Hanem arról, hogy a virtualitás nagyon is kétélű fegyver: sokszor magam sem tudom az internetet okosan használni, és gyakran érzem úgy, ezt már oktatni kellene az iskolában.

Mert nap mint nap ömlenek a hamis hírek, a mesterkélt képek, a végeláthatatlan információk, és ezek mind észrevétlenül torzítják (manipulálják) az ezredfordulósok mentalitását, kapcsolati felfogását, világ- és értékrendjét, önmagukról és környezetükről alkotott képüket, sőt, önismeretüket is. Amennyire megnyitja előttük a világot, és pakol eléjük tengernyi lehetőséget és megoldást, olyannyira be is zárja és az orrukra csapja az ajtót.

Mi, Y és Z generációsok hiába nőttünk fel az internet fegyverével a kezünkben, még mindig nem tudjuk helyesen és tudatosan használni. Azért ez rémisztő, nem? Ha az egyik legnagyobb ellenséged (és segítséged) valami olyan, ami nélkülözhetetlenné vált a mindennapjaidból.

Bizalmatlanság, művi kapcsolatok tetőfoka

Ugyanis ebben a megfoghatatlan térben szőjük kapcsolati hálóinkat, és bár tény, hogy a virtualitásból sok minden átvihető a valóságba, könnyen el lehet veszni benne. Az internet generálta művi kapcsolatok és hamis hírek pedig csak táplálják a mai generációk bizalmatlansági fokát. Megélt tapasztalataink, csalódottságunk és dühünk ötvözött érzése észrevétlenül kódol belénk egy erős bizalmatlanságot – mert az bizony nem születik velünk.

Bizalmatlanok vagyunk egymással, a világgal, sőt, saját magunkkal is, hiszen ez a sok „miért nem számíthattam rá?”, „miért viselkedett ilyen gonoszan velem?”, „mi a baj velem?” típusú élmény jó messzire taszítja el egymástól saját tulajdon generációm tagjait, és ösztönzi őket arra, hogy óvatosak és kimértek legyenek, hogy tudatosan és mesterségesen alakítsák kapcsolataikat.

Előbb vagy utóbb, de mindannyian realizáljuk, hogy ha őszinte, valódi kapcsolatokban szeretnék részt venni, akkor sokkal szűkebb körben tudunk csak mozogni, mint azt addig valaha gondoltuk volna. Persze, számítottunk rá, hogy szűk lesz a kör, de azért reménykedtünk abban, hogy nem ennyire. Így zsugorodik az internet által kitágított világ egy szempillantás alatt hangya méretűvé.

„Bármit megtehetsz” illúzió

Bár tagadhatatlan, hogy tulajdon generációm előtt valóban kinyílt a világ, az internetnek köszönhetően olyan lehetőségeknek állunk a birtokában, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Rengeteg életopciónk és választási lehetőségünk van, azonban ezek között könnyen elaprózódik az ember, majdhogynem bedarálja és lebénítja őket ez a kecsegtetőnek hitt illúzió. Ők azt mondják, ez Pán Péter-szindróma. Én inkább azt mondom, ez kapunyitási pánikkal ötvözött depresszió.

A „bármit megtehetsz” miatt túl sok mindent akarunk megtenni, szétesünk a nagy nyomásban és az akaratlanul is elénk helyezett elvárásban. Konkrétan rettegünk attól, hogy végül csak íróasztal mögötti senkik leszünk, mert világéletünkben azt dörgölték az orrunk alá, hogy a 21. században már bármik lehetünk, akár Elon Muskok is, csak rajtunk múlik.

Ideje észrevenni azonban, hogy Y és Z generációsnak lenni nem csupán virágos mezőkkel teli lehetőség, hanem aknamezőkkel teli kockázat is. Mert milliós diákhitellel a vállunkon nem fogunk még egy lakáshitelt is magunkra aggasztani azért, hogy szüleinktől hamarabb elköltözzünk. A csillagokig nyúló, egyre csak magasodó albérletárakat meg sem említem. A mamahotel-jelenség tehát nem az ezredfordulósok elkényelmesedése és puhánysága, hanem a gazdaság és az élet ellehetetlenülésének egy „apróbb” megnyilvánulása.

Kábulat mint küzdési stratégia

Érdemes elgondolkodni azon is, hogy miért isznak és füveznek annyit a mai fiatalok. Szerintem azért, mert sokan inkább a kábulatot választják megküzdési stratégiának. Egy olyan helyzetben, ahol másokból egyáltalán nem, önmagunkból egyre ritkábban tudunk erőt meríteni, akkor bizony rengetegen gondolják úgy, hogy nem marad más, mint a pillanatnyi örömet nyújtó önkábítás. Lemennek kutyába és beködösítik az agyukat, hogy ne lássák olyan élesen azt a világot, amiben kétségbeesetten keresik a helyüket.

Csupán az elenyésző kisebbség gondolkodik úgy, hogy ha már az őket körülvevő, pusztító és dühös világban zajló dolgokat nem tudják teljes mértékben kontrollálni, legalább önmagukhoz álljanak száz százalékos tudattal – mind mentálisan, mind fizikálisan.

Kitaszítottság, periféria érzete

Bár tudom, hogy az igazi nyomor az, ha nincs hol lakni, ha nincs mit enni, ha helyrehozhatatlan veszteségek érnek, azonban van egy másik kategóriája is a kitaszítottság és a periféria érzésének: amikor a stabil szociális és családi háttérrel rendelkező, normális külsejű fiatal inkább belül, érzelmileg érzi magát darabokra hullva, mintsem kívül. Ezzel egyáltalán nem a szegények, a menekültek vagy a hajléktalanok problémáját nézem le, viszont attól még, hogy van fedél a fej fölött, még lehet nagy a gond. Akkor is, ha kívülről nem látszik.

Pesszimista mentalitás

És hogy ez az egész mit eredményez? Masszív melankóliát. Piszok rémisztő belegondolnom abba, hogy ebben az örökké fáradó társadalomban egyre nehezebb olyan barátokat találni, akikből erőt lehetne meríteni. Akik az egyszerű „hogy vagy?” kérdésre nem úgy válaszolnak, hogy saját életerőm is elpárologjon. De talán még sokkal ijesztőbb abba belegondolnom, hogy nem tudom hibáztatni őket, tökéletesen megértem és átérzem melankóliájuk kibontakozását, hiszen ugyanazokon megyek keresztül, mint ők.

Hol a megoldás?

A jövő generációjának tagjai ugyanis mosolyognak a virtuális hálóra feltöltött képeken, belül mégis egy hihetetlenül komplex, magányos válságot élnek meg. A keserűség és az elveszettség gyökere ezer ágra ágazik szét: beszélhetnénk most az oktatási rendszer 10 sötét bugyrán át a bénító kapunyitási pánikig szinte mindenről, most azonban inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen komplex probléma ugyanolyan komplex megoldást kíván. Ennek a megoldásnak egy-egy lépcsőfokát célozza be például a Szabadegyetem által nyújtott lehetőségek vagy pedig a Budapest School által kínált megújuló oktatási stratégia. Azonban ha úgy érezzük, már egy állandósult állapotban tetősödik a baj, szakemberi segítséget sem szégyen igénybe venni – ezt korábban ebben a cikkünkben taglaltuk.

További cikkek: