„Azért éltem, hogy ehessek” – A beletörődés, a kilók és az egészség párbaja

A túlzott zsírpárna bizony nem az a fajta köpeny, amire a legtöbb férfi vagy nő vágyna. Én se vágytam rá, de az evés volt a mindenem. Számomra az ínyenc ételek, a szemgyönyörködtető édességek és a jól megpakolt tányérok jelentik az instant boldogságot – régebben szó szerint boldogra ettem magam. Csak úgy jöttek rám a kilók, rám, mint a megrögzött édesszájúra, az evés imádóra, a kalória fogalmát messze elkerülő egyénre. Szenvedélyem hátrányát akkor figyeltem meg igazán, amikor bekerültem a nagybetűs életbe, és ezzel együtt az irodai közegbe. Elhízásom olyan méreteket öltött, ahonnan már magam is beláttam: ezt így nem folytathatom. Nem legitimálhattam tovább a felcsusszanó kilókat, nem nézhettem félre, valahányszor nassoltam, és nem hitegethettem magam, hogy ez még nem megy az egészségem kárára. Mert ment.   

Azért éltem, hogy ehessek

Ahol csak lehetett, fittyet hánytam a tudatos táplálkozásra. Akkor ettem, amikor a szemem és lelkem kívánta, és annyit, amennyit csak bírtam. A minőség helyett a mennyiséget részesítettem előnyben, és általában az evés idejét, a nassolás lehetőségét néztem – nem pedig azt, hogy valóban éhes vagyok-e. Egy mini Obelixnek tűnhettem, aki végtelen éhséggel és bendővel rendelkezett, pedig csak az evés, mint a szokás hatalma élt bennem. Az üdítőknél is előszeretettel választottam a cukros és szénsavas italokat, és a késő esti órákban is megesett, hogy rágcsálnivalókkal tömtem magam pótcselekvésként. Gyakori vendég voltam a gyorséttermeknél – ahol szintén a mennyiség volt a fő szempontom -, a családi összejöveteleknél a repetát pedig kötelességemnek éreztem. Mit mondhatnék? Rossz úton jártam. Nagyon rosszon.

Amikor beütött a krach

A hedonizmusom miatt kevesebb, mint egy év alatt sikerült egy mázsányira felküzdeni magam: a majdhogynem nulla testmozgás és a mértéktelen táplálkozás végül meghozta kellemetlen, zavarba ejtő, „uram isten” eredményét. Persze tisztán érzékeltem, hogy úgy jönnek fel rám a kilók, mint a talajvíz, de álmomban se gondoltam volna annyi kilóra, mint amennyit a mérleg mutatott.

Mondhatnám kifogásként, hogy a karrieremre koncentráltam, de ez puszta hazugság lenne. Egy rutin orvosi vizsgálatnál mondták a szemembe az igazságot, amit addig nem akartam észrevenni: a testtömeg-index [BMI] szerint I. fokú elhízásom volt. Akkor ugyan meglepődtem, de komolytalanul álltam hozzá, mert naivan azt gondoltam: „Nem lesz itt gond. Majd megoldom, ahogy eddig is.”

Első próba: sikertelen  

A korábban bevált receptet próbáltam alkalmazni. Esténként elkezdtem futni vagy tornázni, az eredmény azonban nem volt olyan sikeres, mint annak idején. Lement ugyan pár kiló, de még messze voltam az eredeti célomtól, amit kitartással próbáltam kompenzálni – mindhiába. Hamar sikerült megtapasztalnom a túlsúllyal járó kellemetlen tényezőket – fáradékonyság, ingerlékenység, magas vérnyomás -, amiket természetesen könnyű volt a nyári melegre fogni. Majd jött a tél, amikor a szokásosnál is nagyobb étvágy mellé kevesebb mozgás társult – sikerült is visszaszednem a nyár folyamán nehezen lefaragott kilókat. Jogosan kijelenthetjük, hogy az első körben csúnyán elbuktam. Ez kissé meg is tört lelkileg.

Második próba: zsírleszívás, beletörődés vagy harc?

Gyors megoldásként megfordult a fejemben a zsírleszívás lehetősége is, de a komoly műtéti költség és a beavatkozás utáni kellemetlenségek miatt úgy döntöttem, inkább elvetem az ötletet. Ekkor már a beletörődés gondolata járt a fejemben, kezdtem elfogadni akkori helyzetemet, végső formámat, menthetetlennek hitt túlsúlyos állapotomat. „Hát, akkor ez így marad” – mondogattam.

Egy szép tavaszi napon azonban arra ébredtem, hogy a derekamban iszonyatosan szúrós fájdalmak törnek elő: ülni rövidtávon, feküdni pedig csak bizonyos pozícióban tudtam. Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy belássam, itt már komoly gond van, ami ellen azonnal tennem kell valamit. Minden test megérdemli a gazdája szeretetét és tiszteletét. A szeretetet megkapta, hiszen túlsúlyosan sem éreztem magam kevesebbnek a többieknél, viszont a tisztelet hiányában volt. Aki tiszteli a testét, az nem hagyja, hogy elhízása az egészségét károsítsa.

Harmadik próba: áttörés

Az igazi áttörést egy több napos méregtelenítő kúra, avagy egy tipikus „amerikai csodatermék” hozta el a számomra, ami látványosan segített nekem a külső szemlélők szerint is. Tisztelt háziorvosom ennek ellenére csak annyit mondott: Placebo-hatás. A több mint egy hetes tisztítókúra egyébként nem volt egy könnyű menet. Voltak napok, amikor gyengének és esetlennek éreztem magam, de tudtam, hogy a saját érdekemben muszáj végigcsinálnom.

Amíg különböző bogyókat és porokat szedtem vízzel oldva, addig mindenki más csak ette körülöttem a finomabbnál finomabb ételeket – szerencse, hogy az első két nap után ez már egyáltalán nem zavart. Ez az apró, poros trükk segített legyőzni a kezdeti akadályt, amin már oly sokszor megbuktam. Rengeteget segített azzal lelkileg, hogy már az elején láttam eredményt – nem is keveset. Tudatosította bennem a három alapszabályt – sok víz, egészséges táplálkozás, heti többszöri testmozgás -, és mellette még csökkentette az amúgy is kolosszális éhségérzetemet, aminek köszönhetően már nem ettem csupán kényszerből vagy megszokásból.

Próbák vége: a helyes úton

Már nem érzek késztetést, hogy teletömjem magam mindenféle étellel és itallal. Már ellen tudok állni esténként a kísértésnek, hogy ne nassoljak csokoládét, és már el tudok sétálni üres kézzel a sarki gyros-os mellett akkor, ha az orrom és a szemem is kívánja az ételt. Ezekre már ösztönösen odafigyelek. 2 hónap alatt 15 kilótól szabadultam meg – ezt az eredményt azóta tovább javítottam. Természetesen arra is odafigyelek, hogy ne essek túlzásba, olykor – de most már csak olykor – igenis jó elcsábulni egy finom browniera. Nem akarom nyomorgatni magam, a kulcsszó a mértékletesség: tudni, hogy mikor, mennyit. Hozzáállásommal és tetteimmel sikerült kihúznom magam abból a gödörből, aminek sötétsége évekig fenyegette az egészségemet.

A leckét egy életre megtanultam.

További cikkek: