„Azt írom le, ami megtörtént, de az nem a valóság” – Interjú Nagy Ritával

Fotó: Szöllősi Mátyás

A mostani interjúmban egy olyan emberrel folytatott beszélgetésemet olvashatjátok, aki nem elégszik meg azzal, hogy csak a saját gondolatait juttassa el az olvasóihoz, ennek következtében szerkeszt és fordít is. Nagy Rita a félhangoscsönd oldal szerzője mindig igyekszik a valóságot visszaadni verseiben, melyek végül érdekes absztrakcióként érkeznek meg hozzánk. Versei és fordításai többek közt a Napúton, A Vörös Postakocsiban, a Zempléni Múzsában, a FélOnline-on és az ÚjNautiluson jelentek meg.

Rónoki Bertalan: Nagyváradon születtél, ahol sok híres költő is élt. Milyen hatással volt ez az életedre?

Nagy Rita: Két éves koromban kerültem el Nagyváradról, sokáig ott laktam a környékén Magyarországon. Inkább az befolyásolta az életemet, hogy eddig tizenötször költöztem, illetve az, amikor megtudták az osztálytársaim, hogy Nagyváradon születem, úgy gondolták román vagyok. A másik esetben, mikor elmentünk apa barátaihoz, ott a gyerekek mind románul beszéltek, és én a mai napig nem tudok románul, szóval ott sem értettük meg igazán egymást. Olyan kívülállónak éreztem magam mindenhol. A mai napig keresem azt a közeget, ahová igazán be tudnék illeszkedni.

R.B.: : A DUE Diák sajtófesztivál egyik pódium beszélgetésén, amelyen te is részt vettél, merült fel az, hogy minden embernek meg kell találni a saját önkifejezési módját. Te jelenleg írsz. Próbáltál korábban más önkifejezési formákat?

N.R.: Az első ilyen a rajzolás volt. A szüleim beírattak rajziskolába általánosban, ahová 5 évig jártam, kisebb-nagyobb sikereket is elértem, jól éreztem magam. Az Igazgyöngy Alapítványba jártam rajziskolába, amit L. Ritók Nóra vezet, ő sok civil programban tevékenykedik, illetve a HVG-n is van egy blogja. Hozzá jártam én is rajziskolába, és nyolcadikos lehettem, amikor mondta, hogy átvenne Debrecenbe egy kis képzős iskolába, ahol ő tanít és biztos benne, hogy felvennének. Végül is másfelé sodródtam, de igazából nekem ez már nem is volt elég. Mármint úgy éreztem, hogy nem tudom tökéletesen visszaadni a valóságot. Voltak dolgok, amiket egyszerűen nem tudtam elég realisztikusan lerajzolni. Akkoriban kaptam apától egy fényképezőgépet és úgy éreztem, hogy ez az az út, amin majd ki tudom fejezni magamat, úgy gondoltam, sokkal pontosabban visszaadhatom fotókkal azt, amit belül érzek. Ezt hittem egy ideig, aztán voltak technikai határok, amik miatt újból azt kezdtem érezni, hogy nem ez az én utam. A kortársaim kezdtek egyre profibbak lenni, én pedig lemaradtam tőlük. Ugyanaz történt, mint a rajzolásnál, szerettem volna valamit megmutatni, ami már nem kifejezetten csak a valóság. Arra jutottam, hogy nekem ehhez sem a rajz, sem a fényképezés nem elég, ekkor jött az írás.

R.B.: Erről jut eszembe, korábban mondtad, hogy te a valóságot akarod vissza adni az írásaiddal. Ezt tekinthetjük a fotózás hagyatékának?

N.R.: Annyira ambivalens az egész, mivel azt írom le, ami megtörtént, de az nem a valóság. A fekete-fehér képekre is ezt mondják, a valóságot ábrázolja, de mégis egy absztrakció, amit lát az ember. Azt gondolom, hogy ezek a versek is azok. Az általam érzékelt valóságot adják vissza és ettől lesznek absztrakciók. Az én szemszögemből ilyen a világ, ha valaki felvenné a szemüvegem, amin keresztül szemlélődők az életben, akkor valami hasonlót látna.

R.B.: Az ÚjNautilusnál vagy szerkesztő, ez a hétköznapi munkád is?

N.R.: Igen, ott vagyok szerkesztő, de van egy polgári állásom is. Jelenleg marketinges vagyok egy cégnél. Nem ez az eredeti végzettségem, a Károlin kreatív írást tanultam, amivel el lehet helyezkedni például könyvkiadóknál, szerkesztőségeknél és hasonlók.

R.B.: Mióta vagy szerkesztő az ÚjNautilusnál ?

N.R.: Tizenkilenc februárja óta, szóval nem olyan rég. Előtte nem csináltam hasonló jellegű dolgot, csak, amit tanítottak, de az az igazság, hogy nem mindig találkozik az elmélet és a gyakorlat.

R.B.: Kevés olyan kortárs költőt ismerek, aki fordít is, mondhatni te vagy az egyetlen, akivel beszéltem. Honnan jött számodra az, hogy fordítással is foglalkozz?

N.R.: Pedig egész sokan vannak, valószínűleg nem azokban a körökben mozogsz. Egy dologtól félek, hogy kiderül, hogy nincs érzékem hozzá. Alapvetően én akkor fordítok, ha nem tudok írni, mondhatni egyféle menekülés és ihlet szerzés, ilyenkor kikapcsolok, illetve inspirálódok. Viszont vigyázni is kell vele, mivel mikor valaki fordít, akkor felveszi azt a szemüveget, amivel az író írta a szövegét, könnyen meg lehet csúszni azzal, ha valaki elfelejti levenni ezt utána. Ilyen tekintetben nem mindig szerencsés ebbe „menekülni”, mivel azt valami okozza, ha az ember nem tud írni, és fordítás után, ha nem tudod levetkőzni azt a szerepet és visszatérni a saját stílusodhoz, azzal ártani is lehet magadnak. Ettől függetlenül fontosnak tartom azt, hogy ha mégis erre adom a fejem, próbálok olyan szerzőket választani, akiket még nem igazán fordítottak magyarra. Szeretnék hozzáadni a kultúránkhoz, ha tudok.

R.B.: Én magam laikus vagyok, nem igazán tudom, hogy történik az ilyesmi. Elmesélnéd te, hogy szoktál nekiállni a fordításnak?

N.R.: Első lépésként utánanézek annak, akit fordítok éppen, hogy ki volt ő, hol élt, milyen körülmények között, szóval életrajzi információkat keresek. Ezután rengeteg verset igyekszem olvasni tőle és elhelyezni az adott kor kulturális körében, ez általában az életrajzából is kiderül legtöbb esetben. Ezt követően a kiválasztott verset többször is átolvasom, hogy minél jobban megértsem és átéljem. Végül készítek egy nyers fordítást, amit igyekszem minél jobban az eredeti stílusához igazítani. Persze vannak eltérő fordítási módszerek, véleményem szerint kétféleképpen lehet fordítani: vagy a tartalmat szeretnéd visszaadni, vagy a formát. Én azzal szoktam kísérletezni, hogy a kettőt egyszerre próbálom megvalósítani, ami általában szinte lehetetlen.

R.B.: Illetve elmondod még milyen nyelvről fordítasz?

N.R.: Angolról tudok jelenleg, viszont társfordítóval már román nyelvről is fordítottam, az a Napúton jelent meg. Ez azt jelenti, hogy egy olyan emberrel dolgoztok együtt, aki az adott nyelvet anyanyelvi szinten beszéli és át tudja írni neked nyers fordításra, amiből dolgozom én végül.

R.B.: Nemrég említetted a köröket. Egy picit visszatérve erre: ti Gabival (Kemény Gabriella költő – a szerk.) hogy ismerkedtetek meg? Gondolom nem úgy történt, hogy bújtátok az Instát és láttátok, hogy milyen sok követője van a másiknak, kéne valamit kooperálni… hiszen akkor most nem egy lakásban laknátok.

N.R.: Eltaláltad, nem így történt, nyilván nem így szerez az ember barátokat, már régebb óta ismerem. Azt, hogy pontosan mikortól, azt nem tudnám megmondani, 2017-ben talán volt az RS9 színházban egy önálló költői estem, ott találkoztunk először, akkor röviden beszélgettünk, majd később én is elmentem pár estjére. Viszont azt nem tudom, hogy pontosan mikor kezdődött, elkezdtünk eljárni közösen előadásokra és más helyekre, aztán egyszer csak kialakult.

R.B.: Az előző válaszod azért is érdekes számomra, mivel egyszer csak az Instagram közösségetek is megtudta, hogy amúgy így ti elég jóban vagytok, sőt bútort is kerestek, mert összeköltöztök. Külső szemmel ez lehetett volna egy írói kooperáció részének is gondolni. Mennyire volt bennetek ez?

N.R.: Én abszolút úgy álltam hozzá, hogy én egy barátommal költözök össze, aki valóban író is nem mellesleg. Hasonló kérdés amúgy a DUE pódium beszélgetésén is felmerült, ha már szó volt róla korábban, ott Gabi is elmondta, hogy ő is ugyan így látja, hogy elsősorban, mint barátok, nem, mint írók költöztünk össze. Bár mondjuk az írás által ismertük meg egymást.

R.B.: Ha már így szóba hoztad. A DUE pódiumbeszélgetésén mondtad, hogy te mindig igyekszel elérni az egyensúlyt abban, hogy ne csak Instagramon jelenjenek meg verseid, hanem folyóiratokban is. Milyen folyóiratokban találkozhatunk a munkáiddal? Esetleg elmondanád a legfrissebb verseid témáját és hogy hol jelentek meg?

N.R.: Az Apokrifben jelent meg két versem, az egyik egy gyerekkori ihletésű vers, a másik pedig egy anyaságról szóló vers. Illetve még a Zempléni Múzsában, a Váradban, az ÚjNautilusban jelentek meg verseim.

R.B.: Próbálod ezeket valahogy beosztani, hogy hogyan jelenj meg?

N.R.: Jó is lenne, ha tudnám az ilyet befolyásolni, de sajnos ez nem így működik. Ez nem egy rajtam álló dolog. Én is ugyan úgy elküldöm a szerkesztőségbe, várok a válaszukra, ha elfogadják, akkor arra kell várni, hogy megjelenj. Például még tavaly küldtem be pár verset további két laphoz, ők el is fogadták az írásaim, így most nyáron jelentek meg. Háy János mondja nagyon szépen az Egy szerelmes vers című írásában, hogy a vers megírása és publikálása közt rengeteg idő eltelik, főleg, ha nem fogadják el, mert akkor vagy elküldöd máshová, vagy újra kell dolgozni a verset és megint várni a válaszra. Én amúgy azt tanultam a költő tanáromtól, G. István László egyetemi konzulensemtől, hogy sohase adj magadból ki mindent, mindig maradjon egy-két vers nálam.

Az interjú korábban már megjelent itt

További cikkek: