A megfélemlítésben nincs szeretet – Bántalmazásom története

Megint dühös, valami apróságon húzta fel magát, de vérben forog a szeme, fújtat. Óvatosan a szoba egyik felébe húzódok, el az útjából. Sohasem bántott, de nem szeretek ilyenkor az útjába kerülni. Látom, hogy próbálja magát visszafogni, sikertelenül. Szerszámot fog a kezébe és darabokra marcangolja a telefont, ami túl lassú volt szerinte. Parányi alkatrészekre hullik a százezres szerkezet. Körbenézek a szobában, tekintetem lassan megpihen kitörő haragjának nyomain: a horpadás a szekrényem ajtaján, a csálé kakaósdobozon.

Dühkezelési- és alkoholproblémái vannak. Évek óta mondom neki. Ahogy azt is, hogy alkalmanként félek tőle. “Ez faszság. Nincsenek ilyen gondjaim. Az alkoholt bármikor le tudom tenni, te pedig nem félsz tőlem.” Még szerencse, hogy ő jobban tudja nálam. Pedig mértéktelenül iszik, ha iszik, önkontroll nélkül, önkívületig, és a legkisebb hülyeségre is atombombaként robban. De igen, félek tőle, viszont nem félelemből maradtam vele annyi ideig. Amikor jó, ő, én, mi, akkor az olyan hihetetlenül jó, hogy mindent feledtet. Egy időre legalábbis. Számos alkalommal figyelmeztettem:“Egy ideig le tudod vezetni tárgyakon a feszültséget, de egyszer ember ellen fogsz fordulni.”

Csak nem gondoltam, hogy pont ellenem.

Naivitásba hajlóan idealista tudok lenni. Hiszem, vallom, hogy egészséges emberek nem pusztítják egymást, se lelkileg, se fizikálisan. Semmilyen módon. Mégis éveken át tűrtem kontrollálatlan kirohanásait, pusztító dühét. Kevés esemény volt, ami nem fordult balhéba, amin nem talált magának okot az őrjöngésre. Így vált szépen lassan az együtt töltött idő egy konstans frusztrációvá: folyamatos éberség és aggodalom jellemezte ezt a tudatállapotot, lesve minden potenciális trigger point-ot.

Meghívást kaptunk egy eseményre, amin garantált volt a durva mennyiségű alkohol, ennek ellenére elmentem. Másnap dolgoztam, így alig ittam valamennyit, ellenben ő annak rendje s módja szerint részegedett rommá, éjfél tájra. Haza akartam menni, ő meg velem jönni, de ivott tovább. Megkértem, ha jönni akar, tegye le, elég volt, amúgy sem tudom felcipelni. Szóváltásba keveredtünk. Széttört egy vodkás üveget a lábamnál, üvöltött az arcomba. Közben a “barátaink” 5 méter távolságból figyelték a történéseket, valahogy mégsem tűnt fel nekik az ököl, ami akkora ütést vitt be a szegycsontomra, hogy átesve az üvegszilánkok felett egy autóról pattantam le.

Ők nem láttak semmit. Egy kivételével csak álltak ott és nem tettek az égvilágon semmit. Megalázottsággal vegyes düh, csalódottság volt bennem. Ha egy ember, aki azt mondja “szeretlek” erre képes, más mit tenne velem? Elárult. Akiben a leginkább bízni akartam, ellenem fordult. Olyan mocsok részeg volt, hogy 5 perccel később nem is emlékezett a történtekre, értetlenül hívogatott, hajnalban az ajtómat döngette, végül a padlómon aludt. Reggel szembesítettem. Összetört. Ahogy pár órával korábban én is. Testileg, lelkileg egyaránt.

Tudjátok mégis mi a legmegalázóbb? A környezetem reakciója. Hogy valaki, aki ott volt, végignézte, és még képes volt azt mondani “ez nem ok a szakításra”. Vagy hogy “ez nem bántalmazás”, sőt a “tudtad, hogy ilyen, minek mentél oda”. Sokan úgy vélik, a bántalmazás csak rendszeresség esetén állítható, de ez nem igaz. Álljon itt feketén-fehéren.

Testi erőszak, bántalmazás fogalma: formái a leköpéstől a halálos sérülések okozásáig terjednek, de idetartozik a tárgyak dobálása, ellökés, megszorítás, ütés, verés, rúgás, pofozás, fojtogatás, ütlegelés, fegyverrel való fenyegetés, megégetés, stb. A testi erőszak szinte soha nem fordul elő önmagában, lelki terror nélkül.

A legszomorúbb az egészben, hogy én még kitartottam a megbocsátásban reménykedve. Pedig erre nincs bocsánat. Ráadásul az elbagatellizáló vélemények miatt ráléptem a bántalmazottak jól ismert kálváriájára. Mert a fent említett eset kimeríti a bántalmazás fogalmát, így én bántalmazottnak számítok. Ma már fel merem vállalni, pedig sokáig küzdöttem a gondolattal, megpróbáltam szépíteni, sőt mi több, megmagyarázni magamnak, miért az én hibám, hogyan vagyok felelős érte. “Talán ha más hangsúllyal mondtam volna, nem idegesítettem volna fel. Igazából tudhattam, hogy ez lesz a vége, mégis mire számítottam?”. Erre válaszként, időről időre egy hang azt ordította: “Normális vagy, bazdmeg?! Ezt nem gondolhatod komolyan.”

A testi gyógyulás volt a legrövidebb idő. A lelki talán még mindig tart, hiszen a sokszor hallott, jól ismert mondat “sosem bántanálak” értelmét vesztette. Az emberekbe, főleg a férfiakba vetett hitem alapjaiban rendült meg, totális bizalomvesztés. De a legintenzívebb küzdelem a fent említett, önostorozó gondolatokkal volt.

Üzenem mindenkinek, legyen az nő, férfi, kisgyermek, akire valaha kezet emeltek, bántottak, megfélemlítettek: A történésekre adott reakció mindig a bántalmazó felelőssége és döntése. Egy pillanatig sem szabad hibáztatnotok magatokat. Magunkat. Más önkontroll-hiánya, dühkezelési problémája nem lehet ok arra, hogy ne menjünk szabadon oda, ahova akarunk, vagy vállaljuk fel véleményünket nyíltan. Saját magunk hibáztatása egy általános, ám egészségtelen reakció. Azok az emberek, akik hasonlóan félvállról veszik a bántalmazás tényét, mint esetemben, rég nem barátok. A pillanatnyi öröm nem lehet ok a maradásra, egy bántalmazó kapcsolatban, hiszen a megfélemlítésben nincs szeretet. Szeressétek, tiszteljétek magatokat annyira, hogy megszabadultok a mérgező kapcsolataitoktól! Ahol önazonosság, bizalom és szeretet van, ott egészséges emberi kapcsolatok is teremnek. 

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: