Barátságból szerelmet?

Történt egyszer, hogy egy fiú és egy lány találkozott. Nem voltak még idősek, de már olyan fiatalok sem: húszas éveik elején jártak még mindketten. Fiatalok voltak és bolondok, tele voltak félelmekkel, kételyekkel, álmokkal és reményekkel. Egy téli este azonban, amikor találkozásuk totális véletlenjét firtatták, kijelentették, hogy fontosak egymásnak. Persze, csak barátilag. Most biztosan dünnyög a kedves olvasó, hogy „na persze”, pedig bizton állíthatom: ez volt az igazság.

Igen különösen működik az ember, tudja? Ha nem, hát most elmondom: hajlamosak féltve őrzött titkaikat egy idegennek odadobni. Ez történt ezzel a fiúval, meg ezzel a lánnyal is: nyers, karcos önmagukat mutatták meg egymásnak találkozásuk első órájában. A világ legnagyobb természetességével avatták be egymást a nyilvánosság elől gondosan elzárt titkaikba.

-Sosem volt még orgazmusom – tört ki egyszer a lányból egy házibuli kellős közepén. Borzasztóan nyomta lelkét ez a tény, valakinek el kellett mondania. Éjjel-nappal hallottam, ahogy eszi a lelkét a dilemma: vajon vele van a gond? Vajon az eddigi partnereivel? Talán mindenkivel? Meglepő őszinteségét az asztalon könyöklő, félig ittas fiúnak címezte, akinek még a nevét sem tudta. Pontosan ezért merte elmondani neki. Mert még a nevét sem tudta.

-Ha ma este következne be a világvége, bajban lennél kislány – tűnődött a fiú, szeme távolba meredt. Rá sem nézett a lányra. Az igazat megvallva, nem bírt nőkre nézni, de az a történet egy külön könyvet érdemelne, talán majd egyszer az is el lesz mesélve – de nem most, kedves olvasó, nem most. Most erről a fiúról meg erről a lányról van szó.

Aznap este, abban a cigifüstös, vízipipás, alkoholpárás mulatságban 4 órán át beszélgettek egy emeleti hálószobába zárkózva, egészen addig, amíg a házigazda ki nem tessékelte őket onnan egy „komolyan, ti ketten?” kérdéssel. A beszélgetés során gondosan ügyeltek névtelenségük megőrzésére, ugyanis rettentő piszkos részleteket osztottak meg egymással. Volt itt minden: eltorzult fétis, titkos vágy, félelem, félrelépés, hazugság – csupa olyan emberi dolog, amikről az emberek nem szoktak emberségükből adódóan beszélni. Ch, érthetetlen!

Elköszönéskor megölelték egymást, majd a gyónás utáni megkönnyebbült érzéssel búcsút intettek egymásnak.

Itt akár vége is lehetne a történetnek, de ugye megérti a kedves olvasó, hogy a „fentieknek”, vagyis nekem és angyaltársaimnak is kell a szórakozás? Épp ezért úgy alakítottuk a fiú és a lány életét, hogy ne az az este legyen életük első és egyben utolsó találkozója – hiába akarták úgy mindketten, és hiába volt úgy megírva a nagykönyv szerint. (Amit csak az esetek 90 százalékában követünk. Néha kell az improvizálás.)

Így hát háromhónapnyi dilemma után angyaltársaimmal arra a közös megegyezésre jutottunk, hogy egy kávézóba sodorjuk a két idegent, csupa bűvös „véletlen” folytán. Nem volt könnyű dolgunk: a körülményeket úgy kellett alakítanunk, hogy délután három óra fele mindketten a Kálvin téren járjanak. Végezetül pedig viharos esőt és mennydörgéseket kellett kérnünk, különben egyikük sem menekült volna be a körúti kávézóba.

Irtó mókás volt megdöbbent arcukat látni! Már ezért megérte a szabályszegés. Barátságuk ekkor jött létre: mély lélegzetvétel után megkérdezték egymás nevét. Mi csak ültünk mellettük láthatatlanul, és moziztunk: tudtuk, hogy csak egy kis rásegítés kellett, rettentő büszkék voltunk magunkra.

Kedves olvasó, értsen meg minket: néha szeretnénk abból is szerelmet eszkábálni, amiből nem kellene. Jó nézni az embereket, ahogy öntudatlanul szerelembe esnek – mi angyalok ugyanis képtelenek vagyunk rá. Sejti ugye, hogy miért? Felfordulna a világ, ha egy szerelmi bánatban szenvedő angyal kezébe adnák több emberi sors alakulását. Bele se merek gondolni, mi történne. Na de ne sajnáljon minket, az emberek szeméből és gondolataiból már egészen kapizsgáljuk, milyen érzés is lehet ez az úgynevezett szerelem.

Ez a fiú és ez a lány azonban egy istenért sem akart egymásba szeretni – másfél év után sem. Társaimmal már kezdtünk türelmetlenek lenni. Nem értettük, hogyan lehetséges ez. Vajon érzik, hogy a nagykönyv szerint nekik ketten idegeneknek kellene lenniük? Esetleg valamit mi angyalok rontottunk el? Akkor adtuk fel a reményt, amikor a már említett téli estén, egymást átölelve vallották be a másik fél baráti fontosságát.

Ha hallottátok volna a gondolataikat! Hát mi bizony hallottuk. Csak álltunk a fiú nappalijában angyaltársaimmal, és rezignáltan néztünk egymásra: mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy végül tényleg barátok lesznek. De hát, végül is, ez is örömhír, nemde? Dehogynem. Így hát úgy voltunk vele, majd keresünk másik két olyan személyt, akiknek belekontárkodhatunk előre elrendeltetett sorsukba.

Már épp fel akartunk szállni, amikor meghallottuk azt a bizonyos „első gondolatot”. Tudja, kedves olvasó, azt a gondolatot, amikor az ember épp rájön, hogy ez több. Sokkal, de sokkal több. Van, akiben már első pillantásra megfogalmazódik, és van, akiben csak évek múltán alakul ki.

Az „első gondolat” minden embernél más, mi angyalok hallottunk már ezerfélét. De a személyes kedvencünk az ezé a fiúé és lányé, ezért is osztottam meg kifejezetten ezt a történetet – ó, pedig lenne még mit mesélni! Lehet, hogy következőleg pont a kedves olvasó történetét fogom elmesélni, és majd magára fog ismerni. Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Az a bizonyos „első gondolat” így szólt, amikor történetem főszereplői rádöbbentek csírázó szerelmük mivoltára:

„Vele jobb ember vagyok.”

További cikkek: