Mennyi minden miatt vívódhat egy lány, akit kevéssé ért utol a karantén szele?

Megígérem, hogy ez az írás nem egy újabb #maradjotthon lesz. Ez csak egy eszmefuttatás lesz arról, hogy mennyi minden miatt vívódhat (és vívódik!) egy lány, akit kevéssé ért utol a karantén szele.

Az 5 legjobb barátom közül már:

  • 1 ember elvesztette a munkáját,
  • 1-et fizetés nélkülire küldtek,
  • 1 home office-ban dolgozik,
  • 1 nagyon minimális munkáját tudta csak megtartani (heti egy napnyi feladat),
  • és van 1, akinek munka is van, be is kell járni, és úgy néz ki, meg is marad az állása.

A körülöttem élő fiatalok kapcsán tehát van itt minden.

Én személy szerint még dolgozom. Szeretem a munkám, nincs okom panaszra, mert szerencsére meg is becsülnek: mégis, annak ellenére, hogy kb. 70 százalékban ugyanolyan az életem, annyi mindenen rugózom egyszerre a járványügy kapcsán. Előre is elnézést, ha kicsit csapongóak az alábbi sorok.

Kezdjük talán azzal, hogy én hiszem, hogy mi mind a saját kis véleménybuborékunkban élünk, és az a fene nagy szabadság és információdömping, amit az internet adhat(na) nekünk, egy nagy kamu. Mert nincs itt semmiféle szabadság, csak egy csomó keresőmotor, ami úgy hangolódik, hogy azokkal a tartalmakkal találd szembe magad, ami téged erősít meg abban, amit amúgy is gondolsz.

Szóval bár nagyon igyekszem kitekinteni és mindig valamivel a komfortzónámon kívül mozogni, más élethelyzeteket meghallgatni, olvasni vagy épp jótékonysági szervezeten keresztül egy hajszálnyit meglátni abból, ahogy mások, máshol élnek, összességében én is a saját véleménybuborékom közepéből tekintek a jelenlegi járványhelyzetre.

Nem tudom ti, hogy vagytok vele (valószínűleg mindenki máshogy), de én a magam valóságának a közepén ülve viaskodom önmagammal. Mert az egyik felem azon rugózik, hogy nekem mit kell ebből megtanulnom, hogy majd amikor már itthon kell nekem is maradnom, akkor majd mivel kéne foglalkoznom. Hogy az önfejlesztésemnek melyik fázisa jön most? Hogy mire akar ez az egész helyzet megtanítani, rádöbbenteni? Mit viszek ebből tovább, én miben leszek más?

Sok élőzést, posztot és elmélkedést látok Facebookon, ahol ezt fejtegetik. Akár spirituális oldalról, akár a környezettudatosság szempontjából, esetleg arról, hogy az összezártság lesz a kapcsolatok igazi próbája. Mindig elhangzik a kérdés, hogy az ember, aki azt gondolta, hogy ő a világ császára, most bezárásra került a négy fal közé, vajon megtanulja-e tisztelni a Földet, becsülni az igazán fontos munkát végzőket. Mind a pedagógusok, az egészségügyben- és kereskedelemben dolgozók tekintetében, akiknek most tapsolunk, hálálkodunk, Facebook posztokban köszönjük meg fáradozásaikat, ám korábban sosem emeltünk igazán szót értük, akkor se, amikor az elképesztően alacsony bérükről vagy a társadalmi megbecsültségük hiányáról beszéltünk.

Mert sokan nem húztak kockás inget, és sokan nem értették a fekete nővérruhát, de most, hogy érzik a láthatatlan súlyt, kint állnak az ablakban és tapsolnak. Hozzáállás kérdése, hogy ebben azt látjuk, hogy „de jó, végre felébredtek az emberek!”, vagy csak azt kérdezgetjük, hogy „miért csak most?”.

Eközben azt is tudom, hogy az én véleménybuborékom elsősorban értelmiségiekből áll. Tudjátok, olyanokból, akiket tisztelek és büszke vagyok rájuk, hogy a semmiből építettek fel valamit. Ami nem egészen igaz, mert többségük első-, másodgenerációs értelmiségi, akik ha anyagiakat nem is, de erős táptalajt kaptak otthonról, ahhoz, hogy megvalósítsanak dolgokat. Az ilyen merengések – mint a fent említettek – nem csak értelmiségi elmélkedések-e a spiritualitás vagy a tudatosság hasznos jelszava mögé bújva? Egy olyan helyzetben, ahol emberek milliói veszítik majd el a munkájukat, vállnak nincstelenné, és ahol rengetegen félnek már ma a holnaptól.

És ez a belső vívódásom másik oldala.

Hogy hogy jövök én/mi, a szerencsésebbek ahhoz, hogy tanulásról vagy intő jelről beszéljünk a természettől, akkor, amikor a munkámat megtartva, eltartandó család nélkül – ha úgy tetszik, komoly felelősség nélkül – gondolkodhatok ilyesmiken, míg mások, nemhogy ezen nem tudnak elmélkedni, de fogalmuk sincs, miből adnak enni a gyermeküknek a jövő hónapban, vagy akár ennek a végén?

Aztán valahogy mindig arra jutok, hogy mindannyiunknak megvan a maga keresztje, ami lehet, hogy sokkal nehezebb, mint amit elhiszünk, hogy elbírunk. Az igazat megvallva én nagyon küzdök. Éppen amiatt, mert az életem alig változott meg, járok dolgozni és boltba is megyek, csak ritkábban, tehát kevésbé érzem ennek az egésznek a súlyát. Talán mert hál’ istennek senki sem beteg a környezetemben. De minden nap igyekszem emlékeztetni magam, hogy legyek észnél, hogy a valóság nemcsak az, amit érzékelek belőle. Sokkal több felelősséggel tartozom azok iránt, akikkel találkozom, és ha én nem is hiszem, hogy bajom eshet, nekik tartozom annyival, hogy okos vagyok. Persze ez elméletben nagyon megy és igyekszem is, de tényleg minden nap emlékeztetni kell magam arra, hogy jobban kellene csinálni, jobban odafigyelni. Inkább ez, mint utólag észbe kapni, hogy ellinkeskedtem.

Az alaptézisem az, hogy mindig törekedjünk arra, hogy segítsünk. Ha nem tudunk segíteni, legalább ne ártsunk – de igazából mindig tudunk segíteni, szóval tegyünk valamit tevékenyen. Mindegy, hogy te mivel tudsz hozzá tenni ahhoz az ügyhöz, ami számodra fontos.

Mindegy, hogy kockás inget viselsz, vagy sárgarózsával hallgatsz egy koncertet figyelemfelhívásként a Hősök terén. Vagy jótékonykodsz, elmész bevásárolni a szomszédnak, esetleg leviszed a kutyáját sétálni, kiváltod a gyógyszerét, önkénteskedsz. Vagy csak pusztán nem mész el meglátogatni a nagyszülőket, bármennyire is hiányoznak, telefonon beszélsz velük. Vagy konkrétan a járványügyi védekezés kapcsán: mindig, mindent fertőtlenítesz, és azonnal átöltözöl, amikor hazaérsz, és sokkal sűrűbben mosol kezet, mint egyébként. Ha te ezek bármelyikével, vagy bármivel a világon segíteni tudsz, akkor tedd meg! És bízz abban, hogy a pillangóhatás beindul, és az általad arrébb rakott szalmaszál megmozdít majd hegyeket.

És talán ez a lényeg, én azt hiszem, ebben akarok hinni. Hogy mindenki megtanulja belőle, hogy milyen rohadt erős tud lenni, és mennyi mindent megtett, hogy jobb legyen. Remélem ti is majd azok közé tartoztok, akik büszkék lesznek magukra, hogy milyen ügyesen élték túl ezt az időszakot, mennyi mindent értek el, mennyi mindent tettek egymásért.

Most erre szeretnék koncentrálni. És te? Te tudod, hogyan kellene jobban csinálni?

 

További cikkek: