„Bennem élnek a hittanórák tüskéi” – Kereszténynek lenni kényszerből?

Mit is jelent nekem a kereszténység? Istent, hitet, templomot, hittan órákat, miséket, elsőáldozást és bérmálkozást. Mind olyan szavak, amelyek hét éven keresztül az életem részesei voltak, keddenként a hetedik órában és vasárnaponként délelőtt tizenegytől délig.

Első osztályos koromtól kezdve jártam katolikus hittanra – na, nem azért, mert annyira akartam, inkább családi szokás volt. Eleinte még érdekelt és kedveltem. Sokszor kaptunk imakönyveket és játékos feladatokat, majd a tíz parancsolatról, a hét szentségről és az imádságokról tanultunk. Őszintén imádkoztam és hittel nyúltam a rózsafűzérhez, azonban egy bizonyos kor után elkezdett megszakadni a kötelék. Egy idő után szívesebben lettem volna otthon a hittanórák helyett, egyáltalán nem éreztem magaménak a tanításokat – és azt hiszem, a hitet sem.

Miért prédikál házasságról és gyermeknevelésről egy pap, akinek nincs is családja?

Az elsőáldozásom körülbelül kilencéves korom körül történt meg. Ahhoz, hogy elsőáldozó lehessek, minden hét vasárnapján a templomban kellett ülnöm, és alá kellett íratnom a misenaplót a pappal, így az esetleges lógás sem fért bele. A kényszer, hogy kötelező ott lenni, keserű ízt hagyott a számban. Nem szerettem minden vasárnapomból egy órát a szentmisékre áldozni, ahol sokszor olyan témák kerültek elő, amiket kilencéves fejjel fel sem fogtam. Azonban egy dologra pontosan emlékszem. A pap a házasságról és gyermeknevelésről prédikált, majd a mise után megkérdeztem édesanyámat, hogy mégis miért próbál oktató jelleggel prédikálni erről az a pap, akinek nincs is családja. Számomra hiteltelennek tűnt egy olyan ember szájából, akinek nincs gyakorlati tapasztalata.

Milyen volt a papád temetésén állni?

A papnak több alkalommal sikerült olyan témát érintenie, ami nyomot hagyott bennem. Az első alkalom, amiről tiszta emlékem van az az, hogy kilencéves koromban, a papám temetése után megkérdezte, hogy milyen érzés volt a temetésen állni. Nem tudom pontosan, mi volt ezzel a célja, és azt sem tudom, hogy milyen választ várt, de illetlennek éreztem a kérdését. Fájt, hiszen kilencévesen is fel tudtam fogni, hogy a halál egy vissza nem vonható dolog, és én már sosem fogom ismét látni a papámat. Nem fért a fejembe, hogy mégis mit kellett volna mondanom gyerekként egy olyan dologról, ami a felnőttek számára is megrázó, megterhelő, és a feldolgozása hosszú folyamatot igényel.

Életben tartanád a szüleidet?

A következő kérdése néhány évvel később hangzott el, amikor arról beszélt, hogy történnek csodák, és nemrég olvasott egy hírt, miszerint tizenkét év után ébredt fel egy férfi a kómából, akit már csak mesterségesen tartottak életben, és kizárólag a család döntése alapján nem kapcsolták le a gépekről. A kérdése felénk az volt, hogy ha a mi szüleinkkel ez megtörténne, miként cselekednénk? Mivel a családomban több alkalommal is szóba került, hogy ha úgy alakulna, és csak a gépek tartanának életben valakit, akkor, ha lehetséges, inkább szervdonorként tegyünk jót, ezért a válaszom számomra evidens volt. Én voltam az egyetlen gyerek a hittanórán, aki úgy felelt a kérdésre, hogy a szüleim akaratának megfelelően nem szeretném, hogy csak gépek tartsák életben őket.

A választ a mai napig sem tudtam kiverni a fejemből. Hitetlenkedve fogadta az atya az őszinte válaszomat, majd közölte velem, hogy ez nem helyes gondolkodás, hiszen amit Isten ad, azt csak Isten veheti el. Az életünk is ilyen, és nem avatkozhatunk bele ebbe. Alaposabban átgondolva ez a válasz sem helyes, hiszen a megadott esetben sem Isten tartja életben az adott embert, hanem a gépek. A lényegen mit sem változtat, hiszen el kellett fogadnom, hogy helytelen választ adtam egy olyan kérdésre, amire normál esetben nem lenne rossz válasz.

Felnőtt fejjel komoly morális kérdéseket vet fel számomra, hogy egy hittanóra keretein belül egyáltalán lehetséges-e efféle kérdéseket feltenni, majd ítélkezni a megadott válaszon.

Az erőltetés rossz út

A hét év alatt volt egy év, amikor az órákat egy kezdő hittantanár tartotta, Adél néni. Játékos feladatokkal vett rá minket az imádkozásra, a tanulásra és a hitre. Egy teljesen más élményt nyújtott számomra az a hittan. Egy év után végül visszatért az atya, aki bár sosem akart rosszat, mégis kivívta az ellenszenvemet, és ezzel együtt megbélyegezte a hitemet is. Nem hibáztatok senkit abban, hogy nem tudok tiszta szívvel hinni, és bízom abban, hogy egyszer ismét vissza fogom nyerni, azonban egyet mindenképp le kell szögeznem: az erőltetett hit nem őszinte. A kényszer előbb vagy utóbb mindenképpen ellenszenvet fog szülni, amit aztán később sokkal nehezebb lesz elengedni.

Még 20onéves fejjel is bennem élnek a hittanórák tüskéi, amik ugyan nem feldolgozhatatlanok, nem okoztak életen át tartó sebeket, azonban egy erős bélyeget nyomtak a kereszténységről alkotott gondolataimra. Ettől függetlenül nem vetem el azt az elképzelést, hogy egyszer ismét templomban töltsek egy vasárnap délelőttöt, de kétszer is átgondolom, hogy milyen misén vegyek részt.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: