Csak az a szerelem tarthat örökké, amelyik nem teljesül be

Vajon mi lehet a szerelem egyik legnagyobb marketingeszköze? Elmondom: az örökkében való remény. Erről a fikcióról valahogy piszkosul nehéz lemondani, reménykedünk, hogy ez most az lesz, az igazi, a múlhatatlan, a valódi, aztán – rendszerint 2-3 évet követően – csak kipukkad az a mámoros lufi, amit jóformán a természet éltetett addig egy jól összeshakelt hormonkoktél segítségével. A hit, amiben már kisgyermekként szocializálódtunk, megdőlni látszik: fájdalmas a házasság küszöbén álló fiatal felnőtteknek a gondolat, miszerint csak a be nem teljesült szerelem tarthat örökké.

A szerelemkoktél az oka mindennek, a hormonok játékszerei vagyunk 

A villámcsapásos, pillangós érzés mögött tudomány, pontosabban kőkemény kémiai folyamat áll – főszerepben a dopaminnal, a szerotoninnal, az oxytocinnal, az endorfinnal és a feniletilaminnal. Bevezetésként egy kis rövid áttekintés következzék afelől, hogy a szerelem mely aspektusait köszönhetjük ezeknek az anyagoknak:

  • Dopamin: agyunk például minden olyan alkalommal dopamint termel, amikor kellemes dolgot élünk át – legyen szó akár egyszerű étkezésről vagy orbitális szeretkezésről. A szerelmi lázban termelődő dopamin-mennyiség hasonlít a drogfüggőknél kimutathatóra – nem véletlen tehát, hogy a szerelem egyfajta függőségi állapotot idéz elő.
  • Szerotonin: ez az apró molekula pedig azt képes elérni, hogy szerelmünk a legváratlanabb pillanatokban is felbukkanhasson gondolatainkban, mintegy megnehezítve azt, hogy másra is gondoljunk. Az őrülten szerelmesek szerotonin szintje és egyes agyterületüknek működése megegyezik a kényszerbetegekével.
  • Oxytocin: ebből a kötődéshormonból születnek a szerelmi álmok, segítségével tudjuk szerelmünket elmélyíteni, általa tudunk erősebben kötődni partnerünkhöz.
  • Endorfin: az endorfint a ragaszkodás szubsztanciájának is szokás nevezni, hiszen megnövekedett mennyisége biztonságérzetet, stabilitást és nyugalmat eredményez.
  • Feniletilamin: a „szerelem első látásra”-típusú történeteknél ez a vegyület önti el az agyat, felelős továbbá a külső jelekért: a pirulásért, a szaporább szívdobogásért, a tenyérizzadásért és a kellemes eufória, vagyis a felfokozott kedélyállapotért. Ezt is a testünk állítja elő, azonban hatása körülbelül két évig tart, a szervezet ennyi idő alatt áll le fokozatosan a termelésével.

Tehát a szerelemnek múlnia kell: nem kőbe, hanem tudományba van vésbe

Még a szakértők sem tudják, hogy mi váltja ki a feniletilamin termelését – a szerelem lobbanását, pezsgését -, de a szomorú igazság az, hogy a megnövekedett kémiai túlerővel szemben a testnek védekeznie kell. Előbb vagy utóbb, de csillapodni fog a hormonális vihar; a szerelem, a lángolás, a lüktetés alábbhagy. Befejeződik. Véget ér. Sajnos törvényszerűen.

A feniletilamin – nagyjából – kétéves szavatossága persze egyénenként változhat, de végül mindenképp ki fog ürülni a szervezetből. Sokan evolúciós indokot vélnek felfedezni a hormon termelésének lecsengése mögött: nagyjából ennyi időre van szükség az utódnemzéshez és a gyerek biztonságba helyezéséhez. Ezt követően a szervezet is lehetőséget ad az „újnak”, vagyis – ahogy a szakértők is vélik – ismétlődő monogámiára vagyunk programozva. Bármennyire is fájdalmas szembenézni a ténnyel.

Az a fránya feniletilamin szolgál tehát magyarázatként az esetleges félrelépésekre, vagy arra, hogy esélyt adunk egy második, egy harmadik, egy negyedik (vagy ötödik, hatodik) “igaz szerelemnek”. Egyes nézetek szerint a feniletilamin szint soha nem fog olyan magasra hágni, mint az első szerelem alkalmával. Nem lesz olyan elsöprő, pedig valójában mind arra vágyunk, hogy még elsöprőbb legyen.

Azonban van, ami egész életünkben végigkísérhet: a be nem teljesült szerelem

De tudjátok, létezik az a fajta szerelem is, ami reménytelen, a maga módján beteljesületlen. Ami odaadja a homokozóban a vödrét, fintorogva elfordul, más lányokkal vagy fiúkkal játszik, viszont tudjuk, hogy mégis rólunk sugdos a barátaival. Ami folyton visszakacsintgat életünk különböző szakaszaiban, ami állandóan felüti fejét, viszont – különböző okokból kifolyólag – sohasem teljesül be. Ami sohasem jött létre, pedig semmit sem szerettünk volna jobban.

Ekkor az illúzió, az idealizált fantáziavilág sokkal szebb, mint maga a valóság, meglepően könnyű vágyódni valami olyan után, amit az ember csak remél, hogy majd egyszer átéli, hogy majd egyszer igenis megkaparinthatja. Tudjátok, olyan érzés ez, mint amikor beadunk egy dolgozatot: még nem javították ki, tehát gyakorlatilag még megvan az esélye annak, hogy bármi legyen.

Aztán persze, ki tudja, sőt, szerintem biztos: ezek a szerelmek is csak addig vannak életben, ameddig be nem teljesülnek. Csak a remény, az idealizálás és a képzelet élteti őket. Ezek pedig – mint tudjuk – sosem halnak meg. Végigkísérik az egész életet.

További cikkek: