Csak nem hiányoznak neked is a diákévek?

A középiskola egy köztes időszak az ember életében: nem vagyunk már gyerekek, de még felnőttek sem. Kicsit hasonlítanak a gimnáziumban eltöltött évek egy mini, kezdetleges, negatív oldalaktól mentes felnőttkorhoz. Persze erről az időszakról mindenki máshogy nyilatkozik: van, aki egyenesen pokolnak éli meg a középiskolai éveket, mégis hiszem, hogy akad jó pár dolog, amit igenis visszasírunk abból az időszakból.

Például nagyon is hiányzik az, hogy reflexből diákkedvezménnyel kértem mindent, hogy a külföldi múzeumok legjavába akár ingyen is bemehettem. A legnagyobb arconcsapást mégis akkor éltem meg, amikor realizáltam, hogy a havi Budapest bérlet már nem 3450 forint lesz, hanem 9500, és a mozijegyért sem 1410 forintot, hanem 1850-et kell fizetnem.  

Hiányzik, hogy nem találkozhatok minden reggel a barátaimmal, hogy komoly szervezési problémákat vet fel mindkettőnk részéről, hogy legalább egy pár órás baráti találkozót össze tudjunk hozni.

Hiányzik, hogy hazatérésemet követően mindig tele volt a hűtő – nem ám mirelit-kajával –, és egyáltalán nem kellett aggódnom azon, mégis mit ebédeljek a következő nap.

Hiányzik, hogy bagatell dolgokról hosszú órákon át beszélgethettem a barátnőimmel bűntudat nélkül. Izgatottam elemezgettük az első randit, életünk legapróbb mozzanatait is elmeséltük egymásnak, egymás pasi ügyeit tanulmányoztuk a nagykönyv szerint. Egy kezdő vállalkozás és két részmunkaidős munka mellett néha semmi másra nem vágyom jobban, minthogy újra ilyen „tinis” beszélgetésekben vehessek részt. És ha valamiről nem akarok beszélgetni egy nagyon húzós hét után, akkor az a KATA, számlakiadás, számlabefizetés, albérlet árak, munkahelyi ügyek – és a lista még hosszú sorokon át folytatódhatna.

A diákéveimből még hiányzik is, hogy örök reménykedők voltunk mindannyian, és hogy minden egyes alkalommal, megrögzött hittel számoltuk össze a dolgozat részpontjait – hiszen ki tudja, lehet elszámolta a tanár.

Hiányzik, hogy a számonkérés utáni egyetlen világproblémánk az volt, hogy az „A” vagy a „B” feladatsor volt-e a nehezebb.

Hiányzik, hogy a nehéz iskolatáskát szidtuk, nem pedig a főnökünket.

Hiányzik, hogy még tudtam lazán kezelni dolgokat – nem pedig túlstresszelni – hasonló gondolatmenetekkel: „Majd éjjel mindent megtanulok. Oké, akkor reggel átnézem a buszon. Na jó, ha óra előtt elolvasom, az a legpraktikusabb.”

Hiányzik a nyári szünet. Annyira nagyon.

Hiányzik, hogy már nem vagyok diák: amikor más diákokat látok sétálni egy egyetem vagy pedig középiskola környékén, arra gondolok, mennyire nagyon lennék a helyükben – amit persze ők nem értenének meg.

Furcsa, de hiányzik az is, hogy már nem élhetem ki magam annyira az írószer boltokban. Elképesztő mámorral töltenek el a minőségi tollak, a különleges füzetek, a post it-ek, a szebbnél szebb tolltartók, a kiemelők, a csillogós tollak… Ez biztos valami gyermekkorból rám ragadt, iskolakezdés indikálta titkos vágy.

Éljenek az iskolai évek!

További cikkek: