Csak szépen, lassan, fokozatosan – Egy menhelyről mentett macska megszelídítése

2017. december 13-án, egy szerdai napon szomorú esemény következett be: fájó szívvel, de el kellett altatni szeretett öregharcos macskánkat. Az amúgy is rosszból kritikussá fajult állapota miatt a vég már elkerülhetetlenné vált számára, mindenképp meg akartuk kímélni a további szenvedéstől. Bár a doktornő előtt gyorsan megszületett az egyhangú döntés, ez nem jelentette azt, hogy gyorsan túl is tettünk rajta. A gyász miatt egy ideig nem beszéltünk róla, hagytuk, hogy mindenki a maga módján dolgozhassa fel azt, amit aznap elveszített. Teltek-múltak a napok, majd a hetek, amiket hónapok követtek. Már javában 2018-at írtunk, amikor önszántamból felvetettem az ötletet: talán itt az ideje, hogy ismét egy macsekkal gyarapodjon családunk létszáma.

 A menhely mellett döntöttünk

Már csak azt kellett kitalálnunk, hogy honnan is szerezzük be leendő családtagunkat. Nap mint nap láttam Facebookos megosztásokat, ahol váratlan okból kerestek új gazdát a képen feltüntetett cicusnak, azonban mivel nem jártunk sikerrel, a menhelyeket is célba vettük. Így történt, hogy egy nap rátaláltunk félénk cicalányunkra: Mercikére. Szomorúnak és elveszettnek látszott, rendkívül távolságtartó természete miatt a többi cica között is magányosnak tűnt. Őmellette döntöttünk.

Az első hónapok türelemjátéka  

Az örökbefogadás csodálatos, mégis bárki, aki végül úgy dönt, hogy menhelyről szerzi be leendő családtagját, tudnia kell egy nagyon fontos dolgot: a menhelyi állatok többsége sebzett lelkű, nehézsorsú teremtmény. Nem tudjuk, hogy honnan jöttek, hogy milyen körülmények között éltek, hogy hogyan is bántak velük korábban. Sokkal, de sokkal több türelmet és időt igényel bizalmuk elnyerése, lelkük újbóli megszelídítése. Az első hónapok tehát leginkább a türelemjátékról szólnak, nem pedig az elképzelt és vágyott harmonikus idillről – így történt ez a mi esetünkben is.

Valamikor november elején hozták el hozzánk az akkor 4,5 éves Mercikét egy szállító kosárban, aki annak kinyitása után fejveszett sebességgel menekült a legközelebbi ágy alá. Nem, nem csak pár órára: több napig tartózkodott ott, és esze ágában sem volt kimozdulni onnan. Az ágy alá tolva biztosítottunk neki ételt és vizet, de az egyik nap a belső megérzésemre hallgatva nekiláttam kiterelni onnan. Ugyan nem tűnt agresszívnak, de tudjuk, hogy a félelem hajlamos szélsőséges állapotok előidézésére egy békés szándékú állatnál is, ezért csak finoman és óvatosan ösztönöztem az ágy alól való kijövetelre. Bunkeréből a neki szánt kis kuckóba menekült, ami bizony már nagy előre lépésnek számított: az éj leple alatt ugyanis már biztonságosnak tartotta kibújni onnan, hogy nyugodt körülmények között intézhesse el ügyes-bajos dolgait.

Apró mancsonként, de előre

Mercike se kivétel az öntörvényű macskák alól, rendkívül félénk természete csak jobban nehezítette megszelídítését. Az elején úgy viselkedett, mintha egy megfigyelő kamera lett volna: amint érzékelte a jelenlétünket, egyből menedéke felé vette az irányt. Nem tudtuk, hogy pontosan milyen múltbéli története van, ezért amennyire csak tellett tőlünk, körültekintőek voltunk vele. Naponta többször is szólongattuk a nevén, olykor játékra invitáltuk, a nap nagyobbik részében mégis inkább békén hagytuk, nem szerettük volna, hogy feszélyezve érezze magát. Azt akartuk, hogy a maga tempójában kezdjen el bízni, hogy talán a múltjából adódóan végre ne ellenséget lásson bennünk, akitől félni, futni, menekülni kell. Bevallom, voltak kétségeink a sikert illetően, de tudtuk, hogy az idő az egyetlen fegyverünk.  

A várva várt töréspont

Akár benne volt a sors keze, akár nem, de 2018. december 13-án (az előző macskánk elmúlásának évfordulójakor) Mercike tisztes távolságot tartva magától jött ki hozzánk a biztonságot nyújtó kuckójából. 2 hónap kőkemény türelemharc eredménye volt ez, végre úgy tűnt, mintha kezdene bízni bennünk: napról napra közelebb és közelebb engedett minket magához.

Sok kicsi lépés nekünk, de annál nagyobb segítség neki(k)

Ma már nem fél, ha elmegyünk mellette. Örömmel fetreng a közelünkben, és ha hozzászólunk, inkább csak nyekeg, mintsem nyávog válaszként. Nemcsak hogy engedi, de türelmetlenül várja, hogy valaki többször is megfésülje sűrű szőrzetét. Bár tény, hogy messze nincs még meg a teljes bizalom, napról napra érezhetően erősödik a kapcsolat.

Örülök, hogy végül úgy döntött, bennünk elkezdhet bízni. Lassan, de biztosan.

További cikkek: