Diploma előtti szubjektív válságlista

Kiskoromban mindig azt mondták, hogy sok lehetősége van a generációmnak. Bármi lehetek, csak tanuljak. Azt gondolom, rendesen átvertek.

„A fiatalok céltalanok”

Sokat hallom, de nem ez az igazság. A fiatalok inkább bizonytalanok. Nem tudjuk, mit akarunk, mi ad biztonságot, hogyan kezeljük a válságainkat. 14-15 évesen már elvárták tőlem, hogy eldöntsem, mit akarok csinálni, miben látom a jövőm, majd felháborodtak, miután elbizonytalanodva új utakat kerestem. Bevallom, lassan 20 évesen sem vagyok biztos, hogy az akkori döntésem tényleg helyénvaló volt-e.

A szüleim és a tanáraim olyan bölcsességeket mormolva terelgettek, hogy „legyen egy jól kereső szakmád”, „persze olyan azért, amit szeretsz és boldoggá tesz”. Ezek azok a mesebeli mondatok, amik összezavarnak. Erőltetett vágyálmokkal traktált mindenki, amiket nem akartam teljesíteni. Elvárták már akkor, hogy felnőtt legyek, de nem kezeltek úgy egy űrlapnyi ideig sem.

Mi lesz, ha most már tényleg vége a tanulásnak, és a silány diákmunkákat még silányabb igazi munkák váltják majd fel?

„Az oktatás csőd”

Mindenki ezt mondja. Csak innováció szegény: egy gyakorlatorientált világra főleg lexikálisan készít fel. Néha megnézem az álláshirdetéseket és a fizetési kilátásokat, hogy tisztába legyek, mire számítsak a diploma után: megrémisztenek az elvárások, ilyenkor fájdalmassá válik a valóság számomra, ami elől általában megvédtek eddig. A szomorú igazság az, hogy attól még, hogy továbbtanultam, nem lett közelebb se a jólét, se a jövőkép. A középiskolában még ódákat zengtek a lehetőségeinkről, de én ezt már nem látom reálisnak.

Most, hogy már egyetemista vagyok, felmerül bennem a kérdés: a felsőoktatás vajon megéri?

„Mi leszel, ha nagy leszel?”

Ezt a kérdést teszik fel viccelődve a családban, amikor a rokonok nem tudják behatárolni a kimondhatatlan nevű szakot. Nehéz válaszolni a kérdésre: vagy egy multi ezredik senki irodistája több pénzért, vagy a közszféra serény munkása kevesebb betevőért. Tudom, fájó bevallani. Egyik barátom mondta egyszer, hogy „örülök, hogy már több mint a fele megvan az egyetemnek, mert így már az sem tántorít el, hogy minimálbérért csinálom majd azt, amit az állam milliókért megtanított”. Általában vizsgaidőszakban ezt magában kántálva ment be vizsgázni.

„Mikor lesz unoka?”

Kérdezik bizakodva a szüleim. Én sem tudom, mert minél tisztábban látom, hogy mennyi dolgot kell megadnom egy fejlődő csemetének, annál biztosabban tudom, hogy még nem állok rá készen. Persze, tudom, az állam támogat, van CSOK és még ezer másik lehetőség, amik a népességszám fenntartását célozzák be, de valahogy a magyar gyerekgyár nem én akarok lenni.

A problémám az, hogy nem értik a gondjaim, és bizonytalanná tesznek magammal szemben. Elvárt, hogy felnőtt legyek, beosszam a pénzt és legyenek céljaim, hogy normakövető fogaskerék legyek a nagy állami gépezetben, de erre engem valahogy senki sem készített fel. A tantervből kimaradt, a könyvekben elbújt, a felnőttek szájában elveszett. 

További cikkek: