Dombból hegyet: a túlagyalás, mint a 20onévesek egyik leggyakoribb betegsége

Mi, huszonéves fiatal felnőttek mesterei vagyunk a túlagyalásnak. Már-már abnormális módon aggódunk a múltan, jelenen és a jövőn, és miközben előrevetítjük a legrosszabb verziót, úgy aggódunk az eljövendőn, minthogyha már réges-rég bekövetkezett volna.

Miért keresünk problémát ott is, ahol nincs?

Ami engem illet, világéletemben túlgondolós fajta voltam. Pont egy agyonelemzős eset késztetett arra, hogy feltegyem magamnak az ezerdolláros kérdést: ha minden apró részletet százszor túlelemzek, akkor én azzal jót teszek, vagy inkább rosszat? Segít egyáltalán valamit? Használ? Vagy csak feleslegesen túlpörgetem a motort, míg füstölni nem kezd? Azt hiszem senkit sem fogok meglepni a válasszal: a szakirodalomban kerek-perec le van írva, hogy a túlgondolás egy destruktív gondolkodási mintázat, ami nem előrevisz, hanem hátra.

De akkor mégis miért kezdünk el agyalni? Miért érezzük automatikus tevékenységnek?

A jövő iránti aggódás és a randevúk mindig is dobogós helyet foglaltak el a túlagyalási listámon, ráadásul nem is véletlenül, ahogy erre a számtalan overthinking cikk elolvasása után rájöttem. Úgy tartják, hogy a túlanalizálás információhiányos közegben aktiválódik a legjobban, ekkor az agy önkéntelenül is arra törekszik, hogy a hiányzó puzzle-darabokat helyre rakja, vagy legalábbis befoltozza. Érteni és tudni akarunk a világon mindent, azonban ha ez nem valósul meg, az egyik legősibb pótcselekvéshez nyúlunk: túlagyalunk. Kattognak azok a bizonyos fogaskerekek, recsegnek-ropognak az A-, B-, C és D-verziók. Teóriákat gyártunk, kiegészítünk, foltozunk, magyarázunk, rendületlenül keressük az ok-okozati kapcsolatokat még talán ott is, ahol nem is léteznek.

Olvastam egyszer egy remek hasonlatot, ami tökéletesen prezentálja a túlagyalás jelenségét: a hasonlat szerint a túlgondoló ember olyan, mint a pók hálójába ragadt légy, aki minél jobban pörög és csapkod, annál jobban beleragad a hálóba. Kimerítőnek hangzik, ugye? Az is.

Van néhány módszer, amivel búcsút inthetünk a túlanalizálásnak

Noha erre a problémára nincs univerzális, mindenki számára megfelelő megoldás, a felsorolt praktikák közül mindenki találhat számára működőképeset.

  • Tereljük el a figyelmünket valamilyen tevékenységgel! Aki cselekszik, pörög, csinál, tesz-vesz, egész egyszerűen kevesebbet agyal, mert nincs rá ideje. Teszteltem és működik! Egy hatalmas STOP gombot nyomok meg abban a pillanatban, ahogy érzem, ezt már kezdem feleslegesen túlagyalni.
  • Végezzünk önreflexiót! Ha észrevesszük az agyunk trükközését és torzítását, az egyik leghasznosabb és legfontosabb  tulajdonság, aminek birtokába juthatunk.
  • Tegyük fel a megfelelő kérdéseket! Érdemes más oldalról is rátekinteni egy problémára, hogy a megfelelő kérdések feltételével közelebb kerülhessünk a megoldáshoz. Egy szakember például kiváló segítséget nyújthat a megfelelő kérdések feltételében.
  • Találjunk egy csendes helyet a fejünkben! Ez a legnehezebb pontja a listának. Ha el tudnánk csendesedni fejben, akkor valószínűleg nem agyalnánk túl a dolgokat. Azt a folyamatot, amikor agyunkat tudatosan állítjuk le a gondolkodásról, meditációnak hívjuk.

Madách Imre Az ember tragédiája című művében található részlet késztetett arra, hogy a túlgondolás jelenségéről írjak, így hát ezzel is zárnám soraimat:

„Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.”

További cikkek: