Dombból hegyet – Avagy a túlagyalás, mint a 20onévesek egyik leggyakoribb betegsége

A gondolkodás jó. Az átgondolás is jó. A túlgondolás azonban már kevésbé. Mindegy, hogy bolhából elefántot, vagy dombból hegyet: annak ellenére, hogy életünk túlagyalásával semmivel sem vagyunk előrébb, megszállottan űzzük az analizálás ezen fajtáját. Mi, huszonévesek nagyon is jók vagyunk ebben a műfajban, zseniálisan tudunk aggódni az esetleges végkimeneteleken, a még be nem következetten és a már bekövetkezetten – és azoknak esetleges alverzióin. Nagyon, de nagyon nehéz megtalálni az arany középutat a nyers agy és a szívcunami között, és néha szinte már bánom, hogy az emberi agy ilyen komplex műveletekre képes: kétségtelen, hogy a túlagyalás az egyik legnagyobb pazarlása emberi erőforrásainknak.

Probléma keresés ott is, ahol nincs

Ami engem illet, világéletemben érzelemvezérelt voltam, de a túlgondolós, agyonelemzős, szétszálazós attitűddel. Miszlikre szedtem minden egyes eseményt, és talán pont ez az idegesítő szokás vett rá arra, hogy kicsit elgondolkodjak: vajon helyes-e, hogy életem bonyolultabb “matekfeladványait” újra és újra oldogatni kezdjem, milliószor átgondolva az összes végkimenetelt: kalkuláltam, gyököt vontam, néha tippeltem is – persze mindezt hiába. A túlagyalás után mindig odadobtam magam az érzéseknek, hogy a végső döntést/gondolatot/tervet ne az agyam, hanem a szívem szülje meg. De csak azért, mert tudtam, azt sosem bánnám meg.

A kalkulálós, gyökvonásos, tippelős rész egy kis kifejtést érdemel, mert ez az az úgynevezett túlagyalás, aminek valahogy mindegyik fiatal a mesterévé válik. (Franc sem akar pont ebben mesterré válni, de mindegy.) Rájöttem – jóval később, mint kellett volna -, hogy ha mindent százszor végiggondolok, túlelemzek minden apró részletet és levezetem az összes létező algoritmust az összes létező eshetőségre, akkor az minden, csak nem praktikus használata a központi idegrendszerem irányítóközpontjának – bármennyire is úgy érzem.

Miután erre rájöttem, már a szakirodalomhoz fordultam, ahol kerek-perec le van írva: a túlgondolás egy destruktív gondolkodási mintázat, amikor a gondolkodás már nem előrevisz, hanem hátra. Egész egyszerűen mi, emberek nem használjuk megfelelően ezt a csodálatosan összetett erőforrást, amivel rendelkezünk.

Miért kezdünk el agyalni?

A túlanalizálást leginkább akkor figyeltem meg magamon, amikor információhiányos helyzetekbe kerültem: ekkor felszínre tört az össz létező bizonytalanság, aggodalom, kétely és gondolat, amit ember érezhet és gondolhat. Túlcsordultak bennem a gondolatok, ha csak egyetlen apró részlet is hiányzott az egész képből, előszeretettel helyettesítettem fantáziám opcióival. Nem eggyel, nem kettővel, hanem vagy százzal. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül: önkéntelenül is törekszünk a körülöttünk zajló események megértésére és rendszerbe helyezésére, keressük az ok-okozati összefüggéseket, a hiányzó darabokat, szeretjük kerek egészben látni a történetet. Mert ha nem úgy látjuk – vagy legalábbis nem úgy érezzük -, akkor máris sokkal rémisztőbbnek, bizonytalanabbnak, veszélyesebbnek tűnik minden.  

Az egyik legnagyobb visszatartó erő

A probléma az állandó túlgondolással az, hogy egy idő után kikészíti az idegeket, megnehezíti az életet, és leharap egy hatalmas darabot a boldogságból. Az élet így is, úgy is pörögni fog tovább: akár megyünk mi is, akár fürdünk tovább a spekulációk tengerében. Rájöttem, ha csak hagyom, hadd csapongjanak a félelem vezérelt gondolataim, jó eséllyel járok úgy, mint a pók hálójába került légy: minél jobban pörög és csapkod, annál jobban beleragad a hálóba. Kimerítőnek hangzik, nem? Az is. A túlagyalástól könnyű falra mászni, leállni róla azonban meglepően nehéz.

Van néhány módszer, amivel búcsút intettem a problémának

Noha a túlagyalásra nincs univerzális, mindenki számára megfelelő megoldás, a felsorolt praktikák közül mindenki találhat számára működőképeset.

  • Tereljük el a figyelmünket! Ha a túlgondolás negatív spiráljában találjuk magunkat, tereljük el figyelmünket valamilyen egyéb tevékenységgel. Aki cselekszik, egész egyszerűen kevesebbet agyal. Nincs rá ideje.
  • Végezzünk önreflexiót! Az önreflexió (az a képesség, hogy saját motivációnkat, tetteinket és reakcióinkat meg tudjuk ítélni kívülről) fontos része a tartós boldogsághoz vezető útnak. Egy adott problémát könnyen élhetünk meg a világ egyik legfájdalmasabb, leghatalmasabb, legtraumatikusabb dolgának, pedig könnyen lehet, hogy kívülről nézve csupán egy olyan apróság, amit túlagyaltunk, és amire zsigerileg rágörcsöltünk. Gondolkodjunk el azon, hogy az adott probléma mennyit számít majd akár csak 1 hónap vagy fél év múlva. Ugye, hogy máris más perspektívába helyeződik a kérdés? Az, hogy megértsük és észrevegyük saját tudatunk torzító képességét, az egyik leghasznosabb fegyver, aminek birtokába kerülhetünk.
  • Tegyük fel a megfelelő kérdéseket! Az önreflexió talán egyik legfontosabbik része. Néha elég más oldalról, pozitív megközelítésben szemlélni egy problémát, hogy a megfelelő, elfogulatlan, logikusan felépített kérdések feltételével közelebb juttassuk magunkat annak megoldásához. Egy szakember kiváló segítséget nyújthat a megfelelő kérdések feltételében és persze megválaszolásában – de csak segítséget, a munka rajtunk fog állni.
  • Találjunk egy csendes helyet a fejünkben! Tudom, ketyósan hangzik, pedig az a legnehezebb pontja a listának. Ha el tudnánk csendesedni fejben, akkor valószínűleg nem agyalnánk túl a dolgokat. Az elme néha olyan kaotikus – az ágyban, lefekvés előtt, na akkor pláne –, hogy legszívesebben a fülünkre tapasztanánk a kezünket és kiabálnánk, hogy legyen végre csönd! Azt a folyamatot, amikor agyunkat tudatosan állítjuk le a gondolkodásról, meditációnak hívjuk. Egy valódi meditáció azonban nem csak szembecsukásból és néhány mély lélegzetvételekből áll, ennél sokkal bonyolultabb műveletet foglal magába – ami különösen nehéz lehet egy 21. századi, állandóan kattogó és stresszelő embernek. De pont ezért van rá akkora szüksége. Applikációk, képzett szakemberek is segíthetnek abban, hogy elmédet szó szerint lecsillapítsd.

Madách Imre Az ember tragédiája című művében található részlet késztetett arra, hogy elgondolkodjak a túlgondolás jelenségén, így hát ezzel is zárnám soraimat:

„Hát hagyjatok fel az okoskodással,
Minden dolognak oly sok színe van,
Hogy aki mindazt végigészleli,
Kevesbet tud, mint első pillanatra,
S határozatra jőni rá nem ér.
A tett halála az okoskodás.”

További cikkek: