Égi fedelek alatt: 3 történet arról, amikor az utca embereivel beszélgettem

Szoktatok azon gondolkozni vagy stresszelni, hogy vajon hogyan fogtok beilleszkedni egy új közösségbe, hogyan fogtok barátokat szerezni egy teljesen idegen közegbe? Ilyenkor szokta mondani nekem az egyik nővérem, hogy „Én félnék egy ilyentől, de te vagy az az ember, akinek a hajléktalanok is név szerint köszönnek!” Ez akkor egy konkrét hajléktalanra volt jellemző, így az ő történetével kezdeném a sort.

Első történet: ami számunkra nem lényeges, az másoknak kincs

Tizenöt évesen repültem ki a családi fészekből, beköltöztem egy kollégiumba. Viszonylag későn, de felfedeztük a barátaimmal, hogy a kollégium és az iskola között egy kevésbé forgalmas, rövidebb út is van, így azután már csak arra jártunk. Ezen az úton találkoztunk egyik reggel egy hajléktalannal, akinek az a környék volt az éjszakázó helye. Bármennyire próbálom, nem tudom felidézni, hogy legelsőnek miért és hogy elegyedtünk szóba vele.

Aki élt bentlakásban, az gondolom tudja, hogy millió rejtekhelyet lehet találni az otthonról hozott ételnek, amivel pótolhatjuk azt, amit a menzán nem ettünk meg. Reggelizni szinte soha nem jártunk. Ma már azt mondom azért, mert túl jó dolgunk volt, és megtehettük. Aztán egyik reggel, amikor köszöntük szépen, de nem kértünk a reggeliből, eszünkbe jutott, hogy ami nekünk nem kell, az másnak kincs lehet. Attól kezdve minden nap lementünk a szendvicsért és az üveg teáért, amit iskolába menet odaadtunk az újdonsült ismerősünknek. Ő megköszönte, lelkünkre kötötte, hogy tanulunk, néha pár szót is beszélgettünk. Elég jó humora volt.

A vele való kapcsolatunkat rövidre fogom: sok ciki dolog van az életben, de amikor egy hajléktalan szól rád, amiért nem kaptál elég jó jegyet, az mindenképp übereli a többit, és jobban megszeppensz, mintha a szüleid szólnának rád.

Második történet: mi veheti el a fedelet a fejed felől?

Egyik nap maradt egy órányi szabadidőm, amit el kellett üssek valahogy a városban. A telefonom közben rohamos merülésbe kezdett, a külső akkumulátorom szintén az utolsókat rúgta, így megkerestem a közeli téren az egyetlen okos padot, ahol tölthettem a telefonomat. Amikor odaértem, láttam, hogy ül az egyik végén valaki. Bevallom, először nem örültem annyira, hogy egy hajléktalan pakolt le mellé.

Szükség törvényt bont, mosolyogtam egyet, majd a pad másik végén bedugtam tölteni a telefont. Ahogy megfordultam, ő is épp felém fordult. Nincs véletlenül egy szál cigim? – kérdezte. Még mielőtt válaszolhattam volna, két 1 lejest nyújtott felém (körülbelül 150 forint). Ennyi szokott lenni – tette hozzá halkan.

Végül leültem, elővettem az olvasni és írnivalómat, közben már kongott a hasam, így a táskámba néztem, amibe benne voltak a reggel előkészített ételek. Egyet elővettem magamnak, egyet pedig továbbadtam neki. Ekkor kezdtünk el beszélgetni. Megkérdezte többek között, hogy honnan jöttem, melyik egyetemre járok, mit tanulok. Amikor felálltam és elköszöntem, utánam szólt: „Jössz holnap is?” Arra gondoltam, hogy szerintem nem a pénz, nem az étel, hanem a társaság az, ami után a legjobban sóvárog. Nem tudom, lehet! – mondtam, és akkor tényleg komolyan gondoltam, hogy visszajövök, mert maradt pár kérdésem, amit akkor nem mertem feltenni.

A végére néhány következtetést levontam. Az, ahogy felém nyújtotta a pénzt, egyetlen dolgot juttatott eszembe: ez az ember tudhatja, hogy milyen valamiért megdolgozni. Ebből adódóan valószínűleg azt is tudja, hogy milyen valahova hazamenni. Az arcán nem dühöt, bosszúságot, de még csak nem is csalódottságot láttam, hanem beletörődést. Hogyan történhet ez? Mi kell ahhoz, hogy valaki elveszítse az életét, mégis tovább éljen? Hogyan lehet ezt végül elfogadni?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenkinek adok, aki kér, mert ez közel sem igaz. Azonban, ha mégis úgy döntök, hogy adok, akkor ezután az eset után már kicsit másképp tekintek erre. Nem érdekel, hogy mire költi a pénzt. Ha nem az ételt választja, hanem egy szál cigit, vagy egy felest, amivel kicsit elfelejti a sorsát, akkor ki vagyok én, hogy ezért elítéljem?

Harmadik történet: „Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal.” Ef. 4, 26

Ez a történet pedig, amit most el fogok mesélni, bemutat egy példát arra, hogy hogyan veszítheti el valaki az otthonát. Megint egy történet, ami az Egyesült Államokban történt meg velem, de erről az időszakról életem végéig tudnék mesélni. Azért is, mert van mit, és azért is, mert szeretem ezeket a történeteket.

Hosszú napot tudtam magam mögött. Reggel ötkor kezdtem a munkát az egyik szállodában, onnan mentem egy másik szállodába, majd onnan este az étterembe. Már este tizenegy volt, amikor végre sikerült bezárni és mindenkit kipaterolni, nekem pedig minden vágyam volt, hogy gyorsan egyek és aztán aludjak. Mivel hamar le akartam tudni, a legközelebbi benzinkúthoz mentem, hogy vegyek valamit. Amikor bementem, láttam, hogy az egyik kollegám beszélget egy idős emberrel. Kifele jövet intett egyet, hogy menjek oda, én pedig mit sem sejtve odaléptem köszönni – másnap kérte is a sűrű bocsánatokat érte.

Épp egy történet közepén voltak, amit az idős ember mesélt. Több mint egy éve már, hogy utcára került, nemrég egy ismerősön keresztül lakókocsihoz jutott. Abban húzta meg magát. Keveset van ott, szerinte még az utca is jobb annál, mint abban a dobozban élni. A felesége meghalt, ezt követően pedig néhány rossz döntésének köszönhetően a bank rátette a kezét a családi házra. Amióta ez megtörtént, a fiai szóba sem állnak vele, mert miatta nem mehetnek már vissza soha arra a helyre, ahol felnőttek, ahol még ott vannak az édesanyjuk emlékei.

„Sokat dolgozok, keveset költök. Egyszer visszaszerzem a házat, és biztos vagyok benne, hogy akkor ők is hazajönnek és megbocsátanak.” Bár szavai bizonyosságról beszéltek, az arca sokkal inkább azt tükrözte, hogy megerősítésre vár. „Mondd, hogy nem hiába teszem! Mondd, hogy akkor visszajönnek!”

Ekkor már egyedül voltam vele, mert a kedves kollégám lelécelt. Oda is morogtam neki, hogy „Persze, belerángatsz, aztán meg elhúzol!” Szívem szerint én is elköszöntem volna már, de úgy éreztem, hogy ha e történet közepén ott hagyom, akkor következő életemben tuti, hogy WC-papír leszek. Végül nem bántam meg, hogy maradtam, és azt sem, hogy nem tudtam jobban angolul, hogy többet hozzá tudjak szólni. Azt hiszem, az volt az elsődleges feladatom, hogy végighallgassam.

Miután végül elköszöntünk egymástól, mint az őrült, ki letépte láncát, úgy tekertem én is haza biciklivel az éjszaka közepén. Fél óra múlva az én álmom már teljesült: mint egy kisgyerek, úgy elaludtam. Remélem, hogy ha azóta még nem is történt meg, de egy nap az ő álma is valósággá válik.

Kinyitom a szemem, kinyitom a szívem…

Nem mondom, hogy ez soha nem megterhelő, mert néha nekem is sok az, ami ennek hatására bennem tombol. Azonban mára már rájöttem, hogy én csak így tudok élni. Ilyenkor mindig meg kell találjam a módját, amivel lecsendesítem a lelkem. Kiírom, kirajzolom vagy döng a zene a fülemben addig, amíg valamilyen formában meg tudom magamban fogalmazni a gondolatokat, nevén tudom nevezni az érzéseket. Egy azonban biztos: amikor ez megtörténik, mindig gazdagabb leszek általa, nyitottabb a világra.

Naivitás lenne azt hinnem, hogy álomvilágban élünk. Bármennyire is él a fejemben egy kép arról, hogy létezhet egy világ, ami mindig igazságos, tisztában vagyok azzal, hogy ez nem igaz. Azonban nem is kell tökéletesnek lennie, mert akkor mi tartana mozgásban minket? Ennek illusztrálására ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg, ha még nem látta, a Netflix Good Place c. sorozatát. Bár arra, amire gondolok, pont az utolsó részekben kerül sor – addig pedig bevallom, nagy türelem kell, hogy soha ne hagyd abba a sorozatot –, de én elégedetten fejeztem be.

Azonban úgy gondolom, hogy kötelességünk törekedni arra, hogy jobb világban éljünk, és igyekezzünk igazságosak és emberségesek lenni. Mert ezekben a törekvésekben mutatkozik meg, hogy bár a világ, amiben élünk, nagyon sokszor tele van igazságtalansággal, kegyetlenséggel és gonoszsággal, ugyanez a világ máskor egy igazán remek hely tud lenni, remek emberekkel.

Legyen annak az embernek hét emeletes kastélya, vagy fedje a fejét egyetlen égi háztető.

További cikkek: