Egy a cél: épelméjűnek maradni – Gondolatok egy év után

Én azoknak a táborába tartozom, akik rettenetesen rosszul viselik a bezártságot, karantént. Minden nap érzem, hogy ez mennyire abnormális helyzet. Nem célom vagy tisztem felülvizsgálni a helyzetet, sem az intézkedések minőségét, de azt hiszem eljött az idő, mikor nem tudok a saját élményeimről szótlan maradni. Mikor el kell mondanom, hogy ez a helyzet olyan terhet ró ránk, ami embertelen. Ez tőlem, de nemcsak rólam szól.

Mi a normális?

Egy éve élünk totál megborult körülmények között. Olyan helyzetben, amit előtte elképzelni sem tudtunk. Az még hagyján, hogy azok a problémák, amik korábban fontosnak tűntek, most egészen más perspektívába kerülnek, de ami keményebb, hogy egészen megfordult az egész világképem. Amennyire elképzelhetetlen volt, hogy ilyen szituációba kerülünk, most olyan szürreális, hogy fogunk még normálisan élni. Azon kapom magam időről-időre, hogy emlékeztetnem kell az elmémet, a normalitás nem ez. Hogy alapjáraton emberek között élünk, akikkel van kapcsolatunk. Hogy a világ hírei nem csak halálozási adatok. Hogy fogunk tudni ,,normálisan” élni.

A hírek a frontról

De a jövő mellett itt a jelen. És ez is épp elég riasztó. Rettenetes belegondolni, hogy a halálozási adatok mögött arcok vannak. Minden reggel meghallgatom, hogy épp mennyi, de belegondolni alig merek, hogy ezek nem számok. Ők emberek. Akik mögött családok állnak. És mellettük pedig a szó legszorosabb értelmében hősök. Orvosok, ápolók és tanárok. Akik minden nap azért dolgoznak, hogy az ,,új normális” legalább menjen. Akik emberfeletti munkát végeznek ÉRTÜNK! Vagy életeket mentenek vagy minden eszközzel segítenek vagy a legrosszabb körülmények között is kitartanak. Akár a kórtermekben, akár a digitális tantermekben. Belegondolni is képtelenség, hogy ők mit élnek át.

Lassú halál

És ott vannak azok, akik várnak. Akik várnak arra, hogy visszakapják a megélhetésüket. Folyamatosan bevillan a gondolat, hogy hány hely nem fog újra kinyitni? És nem ez önmagában a szörnyű, hanem a tény, hogy ezek mögött is emberek állnak. Évek irgalmatlanul kemény munkája. Álmok és célok, amelyek most szépen lassan semmivé válnak. És várnak, miközben elfogy minden. Hány vendéglátós és kiskereskedő fog állni a végén, hogy semmije nem maradt? Hány család marad így megélhetés nélkül? Akikkel ki tudja mi lesz. Az én szememben a lassú halál is ugyanolyan halál. Olyan merengések ezek, amik nem vezetnek sehová, mert még nem lehet rá válaszunk.

Mi a célunk?

Adaptálódunk. Megszokjuk a mindig plusz két heteket. Aztán ha meghalljuk, már nem is annyival, hanem két hónappal számolunk. De nem tudok semmilyen módon alkalmazkodni ezekhez a gondolatokhoz. Nem tudom megszokni, hogy az emberfeletti erőfeszítések ellenére folyamatosak a halálhírek. Hogy kiszolgáltatva várnak emberek, hogy küzdhessenek magukért. Hogy a kontaktok leépülnek, nő bennünk a rezignáltság és a tehetetlen düh. Megvannak lassan az első adatok, hogy mennyi mentális problémát okozott az elmúlt egy év. Azt hiszem, az embert nem arra tervezték, hogy ilyen történéseket dolgozzon fel. Hogyan lehetne épnek maradni egy eszeveszett korban?

További cikkek: