Egy bizonyos életkor felett rájövünk…

Egy bizonyos életkor felett sok mindenre ráeszmélünk. Leginkább olyanokra, amiket korábban nem értettünk meg, vagy egyszerűen csak nem vettünk észre. Bekövetkezik az az úgynevezett „katt”, amikor rájövünk, észreveszünk egy-két dolgot; tudjátok akkor, amikor végérvényesen is beláthatjuk: belenőttünk a felnőttkorba.

Ekkor rájövünk például arra, hogy a gimiben áhítozott népszerűségnél kevés feleslegesebb dolog létezik. Rádöbbenünk, hogy egyáltalán nem az a fontos, hogy minél több barátunk legyen, hogy minél több ember ismerjen minket, hogy az összes partiba meghívjanak. Iskolás éveinkben javarészt ekörül forogtak a dominanciaharcaink, a magas pozíció megszerzésére vagy épp megtartására törekedtünk, jó pár évvel és jó pár értékrendváltozással később azonban hol érdekli az embert, hogy akivel épp beszélget, vajon népszerű volt-e réges-rég az iskolás éveiben? Akkor, ott, a gimis státuszunk lebegett minden egyes nap a szemünk előtt, pedig ami valójában számított, az az akkor formálódó személyiségünk és értékrendünk. Akkor még nem tudtuk csak sejtettük: azok vagyunk, amit másokkal teszünk, és amit másokkal teszünk, azt tesszük saját magunkkal is.

Idővel rájövünk arra is, hogy az élet nem strapás munkahelyből, apró albérletből, szürke hétköznapokból, anyagiakból, soha véget nem érős rohanásokból és rutinszerű szeretkezésekből áll. Hogy az idővel és az elvárásokkal nem küzdeni kell, hogy egy egész világ van a saját kis buborékunkon túl, és hogy a szabadság és a pihenés fogalma nem azt jelenti, hogy kiveszünk pár napot takarításra, főzésre és számlabefizetésre. Nem a számlánkra érkező pénzösszegben, felszínes romkocsmás iszogatásokban vagy kis bódító fűben fogjuk megtalálni a valódi boldogságot.

A siker nem az, ha ismerik a nevünket, ha tömegek rajonganak értünk, ha sok-sok vaskos pénzkötegünk van, ha mások irigykedve néznek minket. A siker az, ha nem érezzük azt, hogy kompenzálnunk kell a világgal, ha megoldjuk, hogy harmóniában tudjunk élni ebben a harmóniamentes világban. Ha nincs milyen elnyomott, be nem ismert sérelmet földi halandókon levezetni: szeretteinken, közeli hozzátartozóinkon, barátainkon, szerelmünkön, gyermekünkön. Ha nem akarunk bezzeggyerekek lenni. Ha szeretjük, akivé a megélt tapasztalatok, a csalódások és örömök, az átélt évek formálnak minket. Ha a munka-család-háztartás szentháromsága nem falja fel valódi létezésünket. Ha nem akarunk rohanni.

Aztán persze idővel arra is rájövünk, hogy teljesen felesleges arra törekedni, hogy mindenki kedveljen minket. Egyszerűen felesleges. Ahogy mi sem vagyunk rossz emberek attól, csak mert valakivel – mondjuk ki – nem szimpatizálunk, úgy az a másik valaki sem rossz ember, csak mert nem annyira kedvel minket.

Rájövünk arra is, hogy hiába próbáljuk meg minden erőnkkel bebiztosítani az életünket, nem fog menni. Nem attól leszünk újra motiváltak, hogy elolvassuk a legújabb motivációs sikerkönyvet. Hiába próbáltuk 18 évesen kitalálni életünk értelmét, megfogalmazni, hogy mik vagyunk és kik akarunk lenni: változni fog. Változni fognak a terveink, a céljaink, az életutunk, és el fog jönni az a pont, amikor ezeket a változásokat nem kisiklásnak vagy önmagunk hibájának fogjuk gondolni, hanem életünk egyik legtermészetesebb folyamatának.

Egy bizonyos életkor felett tehát sok mindent megtanulunk. Megtanulunk nemet mondani, hátat fordítani, beismerni, megbocsátani vagy épp meghajolni. Tudjuk, hogy bátorság kell ahhoz, hogy kitárulkozzunk, hogy meghúzzuk a határokat, hogy mások problémáját nem tudjuk megoldani, és hogy a mi tanácsunk sem örökérvényű igazság.

Egy nap csak azon kapjuk magunkat, hogy régmúlt, naiv gyermekéveink örökre véget értek, észrevétlenül, de felnőttünk. Igen: végül csak belenőttünk a felnőttkorba. A jóisten is így akarta.

További cikkek: