Egy kézfogásnyi fiatalság, egy pillanatnyi boldogság

Boldog Fiatalság! A halhatatlan szókapcsolat. Boldog fiatalság, te marcipánmázas, nosztalgiától párás szemüveg mögül kémlelt régmúlt világ. Boldog fiatalság, te, aki a jelenen kérnéd számon magad, pedig csak az elmúlás festi színesre kopottas, fekete-fehér képeid.

Hé, te kölyök! – szól hozzám, majd felém lép és kezet nyújt.
Igen?! – szólok vissza és összevont szemöldökkel fejemet enyhén jobbra billentve ránézek, de udvariasan kinyújtom a kezem.

Egy bizonyos kor alatt nem sértődünk meg, ha valaki ilyen nagyképűen szól hozzánk. Persze csak ha az a valaki már egy bizonyos kor fölött jár, és még a rokonunk is, ráadásul. Zsakettjében hanyagul áll előttem az ismeretlen ismerős, akivel most találkozok talán másodszor életemben nagybátyám esküvőjén. A nagybátyám feleségének keresztapja. Távoli rokoni szál ugyan, de azért csak valami olyasmi. Így tartom magam udvarias modoromhoz. Arcán mosoly. Visszamosolygok.

Örülök, hogy te is jöttél – mondja.
Szintúgy – biccentek.
Hány éves is vagy? – szegezi nekem hirtelen a kérdést.
22 – válaszolok.

Ekkor közelebb hajol, erősebben megszorítja a kezem, mélyen a szemembe néz és halkan, csak hogy én halljam: „Szemtelenül fiatal”. „S-z-e-m-t-e-l-e-n-ü-l fiatal” – ismétlem magamban, és ízlelgetem minden betűjét. És akkor egészen észrevétlenül, valahol a második ’e’ vagy az ’l’ betű környékén megtörténik. Igen, ott volt, azóta is emlékszem rá. Abban a tizedmásodpercben, abban a rövid lélegzetvételnyi időben megtörténik. A csoda. Ahogy Párizsba „anno” beszökött az ősz Ady örökemlékű sorai között, úgy szökött át ott valami abban a kézfogásban. Egy megfoghatatlan valami. A boldog fiatalság volt az.

Mire észbe kaptam szinte el is röppent a pillanat, de ott, akkor arra a szusszanásnyi ráeszmélésre én 60 éves lettem, ő pedig 22. Ott, arra a rövid tizedmásodpercre helyet cseréltünk. Ő lett a 20-as ifjú titán, kinek a világ a lábai előtt hever. Azt hiszem ennyi a trükk. Ő abban az egy másodpercben boldog húszéves volt. Életének azt az 5-6-7-8-9, ki tudja hány évét, belesűrítette abba az egyetlen pillanatba. És az boldog pillanat volt. Nem jutott eszébe, a sok hétfő reggel, a hosszú útkeresés, a rosszul megválasztott megállók, a sok szakítás, a sok nem „vagy elég jó”, a sok kudarc, a sok bukott vizsga, a sok kínos pillanat, a sok lemondás, a sok elmaradt randi, a sok másnap.

Abban a pillanatban péntek esték voltak, nagy megérkezések voltak, jó megállók voltak, első csókok voltak, „elég jó vagy”-ok voltak, sikerek voltak, akkor még nem fájt a hátam-ok voltak, négyesek, ötösök voltak, örömteli pillanatok voltak, boldog randik voltak és aznapok voltak. Senki sem boldog mert fiatal, a fiatalság nem boldogabb, mint a felnőttkor, vagy a nyugdíjaskor, vagy bármely más életkor.

Hogy én, most mikor ezeket a sorokat írom különösebben boldog vagyok-e? Hát nem vagyok. Hétfő van, éjjel 1 van – vagyis már kedd van; holnap korán kelek – vagyis ma kelek korán; egész héten dolgozok; koszos a lakás, takarítani kéne, de nincs kedvem; egyedül ülök a gép előtt; a háttérben egy béna reklám fut a TV-ben. Nem vagyok boldog. Mitől lennék boldog? De könnyen lehet, hogy holnap megtalálom a helyes utat, a jó megállót, megtalálom életem munkáját, vagy átmegyek életem vizsgáján, megtalálom életem párját, megveszem életem gitárját, vagy életem autóját, vagy megeszem életem Gundel-palacsintáját, vagy beküldöm egy pályázatra ezt a 2 oldalt… Ki tudja? Egyelőre ez csak egy fekete-fehér hétfő este – vagyis kedd éjjel. Ezt majd csak a jövő színezi ki, ha érdemesnek tartja rá.

További cikkek: