Egy könyvfetisiszta lábjegyzete az olvasás világnapján

Érdekes világot rejt a fehér oldal és a fekete betű, mai napig izgatott érzés önt el, mielőtt először felütnék egy könyvet. Hova érkezem? Milyen világba csöppenek? Kikkel beszélgetek, kivé válok, miket fogok megtanulni? Tiszteletem a könyveknek, az olvasóknak és legfőképp: a betűfaló nagymamámnak. Szeptember 8-án, az olvasás világnapján.

Szerencsés voltam gyerekként

Szerencsés voltam, mert kisgyerekként olvasó emberek vettek körül. Az olvasás példáját mutatták, ezt láttam természetesnek, ebben nevelkedtem szép csendben. Könyvek és könyvfaló emberek között, könyvekről szóló diskurzusokkal az élen, elérve ezzel azt, hogy észrevétlen váljék mindennapjaim kihagyhatatlan állomásává az olvasás. Csak ámultam és bámultam nagymamám végeláthatatlan tudásán és műveltségén, 5-6 évesen még csak felfogni sem tudtam, hogy férhet el annyi információ és ismeretlen szó a fejében.

Nagymamám már azelőtt könyveket pakolgatott a kezembe, hogy egyáltalán tudtam volna, mi fán teremnek. Forgattam, lapozgattam őket, pedig olvasni még nem igazán tudtam, de később, amikor már értettem a betűk nyelvét, nem tudtam betelni velük; párhuzamos univerzumokban éltem. Olvastam iskola alatt, iskola után, lépcsőn ülve, vonaton, vacsora közben, fürdőkádban ázva, az ágyban, macskával az ölemben; mindegy volt, hogy hol, mert jobban érdekelt a könyvek világa, mint a magamé.

De hogy mit is jelentenek nekem a könyvek?

Azt szeretem az olvasás művészetében, hogy képes szupererővel felruházni. Mert aki olvas, azt békén hagyják. Nem kérdeznek tőle semmit, nem beszélnek hozzá. Mintha láthatatlanná válnának a való életben azzal, ahogy a fejükben a képzeletbeli világot járják. Az olvasás: szupererő, láthatatlanná válás.

A papírlapok kapaszkodók. Valahányszor fájt a valóságom, a könyvek közötti egérutakat mindig megtaláltam. Az olvasás: ópium, menekülés, egérút.

Egyszer azt olvastam, hogy mindenki csak önmagát tudja kiolvasni a könyvből; a saját életét, szerelmét, emlékét, traumáját és verejtékét. De mégis, miközben olvasunk, mintha történne valami varázslat, mintha az olvasott történettel folyamatosan újrateremtenénk önmagunkat. Az olvasás: újrateremtés, tükör, varázslat.

Nincs nagyobb mágia annál, mint amikor a kanapéból a világ bármely pontjára eljutunk. Az olvasás: időutazás, zsupszkulcs.

Olvasás közben érezhetjük magunkat akár gyereknek, huszonéves fiatalnak vagy ötvenéves embernek; nem számít, hiszen mindig azok vagyunk, akiről épp olvasunk. Egy pillanat alatt válunk valaki mássá, amikor pedig visszatérünk az eredeti valóságunkba, már átformálódtunk, egy kicsit megváltoztunk.

A könyv: mester.

Az olvasó: tanítvány.

Az olvasás: formálódás. 

További cikkek: