Egy önkielégítés-függőség története I.

Anonim szerzőnk az érzékenyítő projekt keretén belül egy hatrészes cikksorozatban meséli el az önkielégítés-függőségének történetét. A leírtakra Hága Győző pszichológus reflektál a sorozat befejező részében.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy amit most leírok, csak magyarázza a történetemet, segít jobban megérteni és kontextusba helyezni. Nem szeretném kifogásként vagy önigazolásként idehozni ezeket a sorokat, sem a körülmények áldozatának lefesteni magam.

Először is: a gyerekkorom

Nos, négyéves voltam. Az egyik nyári napon, amikor meleg volt és nagy szél, nos, akkor kezdődött a dolog. Aznap este tört rám egy furcsa légúti roham. Nem sok kellett hozzá, hogy megfulladjak. Néhány héttel később pollenallergiával kevert asztmát állapítottak meg nálam. Tizenhárom (balszerencse?) gyomnövény pollenjére voltam érzékeny, némelyikre jobban, némelyikre kevésbé. Az orvosok szerint jó esélyem volt arra, hogy kinövöm az egészet, mire nagykorú leszek. Igazuk is lett, tizenhat éves korom óta tünetmentes vagyok, nyaranta szeles időben vagy pl. fűnyírás után csak annyit tüsszögök, mint akárki más. Viszont az a tizenhat év…

Folyamatosan drága gyógyszerek szedtem, rendszeresen vizsgálatokra jártam, orvosi javaslatra minél több időt töltöttem a hegyekben (a tiszta levegő az allergia miatt kellett, a magaslati levegő pedig az asztma miatt). Az Alföldön laktunk, a legközelebbi hegység cirka 120 km-re volt. A szüleim több műszakos munkarendje mellett erre kevés lehetőség adódott, és mégis, rengeteget hordtak a Bükkbe és a Mátrába, még ha csak egy napra tudtak elvinni, akkor is. Korán keltek, hogy napkeltére odaérjünk, és legtöbbször késő este értünk haza. És volt, hogy másnap éjszakások voltak. Nem emlékszem rá, de a szüleim sosem fogják elfelejteni, amikor először vittek fel a Bükkbe. Kiszálltam az autóból, néhány percig levegőztem, majd attól kezdve a nap hátra lévő részében úgy működtem, mint egy normális gyerek. Szaladtam, hegyről le, hegynek fel, előre rohantam, majd vissza a családhoz. Patakba be, vissza a partra. Még talán ebédelni sem akartam megállni. Normál esetben ugyanis, otthon, a teleket leszámítva egész évben, ha kiálltam az udvarra, 5-10 perc múlva le kellett üljek, annyi levegőt sem kaptam.

A betegségemből adódóan a gyerekkorom nagy részét (kb. 10 éves koromig) gyakorlatilag a négy fal között kellett töltenem. Négyévesen, gyerekfejjel még nem fogtam fel a problémát, hogy miben áll egy légúti megbetegedés. Én csak annyit tudtam, hogy velem valami baj van. Megszülettem, nem csináltam semmit sem, de már a puszta létezésem megnehezíti a szüleim mindennapjait. Szerettem volna úgy tenni, mintha nem is léteznék, hogy ne okozzak több gondot.

Szüleim mindenféle könyvet megvettek, mert szerették volna, ha a gyerekeik többet látnának a világból, mint amennyit ők láttak annak idején. Más elfoglaltság nem lévén tehát, olvastam. Rengeteget. Addig is csendben voltam, addig sem volt több gond velem. Addig is – legalább fejben – kikerültem a négy fal közül. Azt gondoltam ugyanis, azzal segítek a legtöbbet a szüleimen, ha minél kevesebbet kell velem foglalkozniuk. Volt velem úgyis épp elég gond alapból.

A kamaszkorom

Csendes, zárkózott kissrác lettem. 13 évesen lettek először barátaim. Addig… Nem is tudom. Emlékem sincs az addigi évekről.

Iskolában jó képességűnek számítottam, bár sosem voltam kiemelkedő semmiben. Nem vonzott kimagaslóan egy tantárgy vagy terület sem, de különösebb nehézséget sem okozott a tanulás. Ugyanolyan teljesítménnyel tanultam nyelveket, mint fizika tételeket, és egyformán jó voltam töriből, irodalomból és matekból is.

Azért ez így nem igaz. A bezártságból adódóan mozgáshiányos gyerekkorom volt. Nem meglepő, de kis duci srác lettem. Ebből kifolyólag a tesiórákat például nem szerettem és jó sem voltam belőle. De az nem is volt elvárás felém. Megfelelő géneket örökölhettem (édesapám fiatalon komolyan sportolt, édesanyám oldaláról pedig több katonatiszt is kikerült állítólag), legalábbis más magyarázatát nem találtam eddig annak, hogy érettségire gyakorlatilag nulla sporttal átlagos testalkatom lett, vagyis pár kiló plusszal, de az is arányosan elosztva.

A kezdeti magányom és elszigeteltségem hamar oldódni kezdett, amint lettek barátaim. Rengeteget javultak a szociális képességeim.

A tanulással nem volt problémám középiskolában sem. 4,9-es átlagaim lettek, utolsó két évben pedig kitűnő lettem. Érettségim is – majdnem – kitűnő lett. Felvételikor 400 pont felett teljesítettem. Felvettek az első helyre megjelölt egyetemre. Nagyváros, elit egyetem, hajtós szak. Minden klappolt, egyetem, buli, szabad élet – királyság. Vagy mégsem?

Függőségem története

A hosszas bevezető után következzék a függőségem története. Nem szépítem, nem akarom másnak tálalni, mint ami. Az anonimitás adta őszinteséggel élve tehát leírom: önkielégítés-függő voltam.

Na, igen. Most lehetne vitatkozni, hogy kamasz- illetve fiatal fiúként honnan és mi számít függőségnek ebben a témában. Meddig egészséges, meddig nem. Az én esetemben függőség volt. A cikksorozat további részében következzen ennek és a vele való leszámolásomnak a története.

A kezdetek

Tizenkét éves koromban, egyik este történt életem első erekciója. Néhány nappal később a második. A következő héten pedig átestem az első önkielégítésen. Ekkor kezdődtek a gondok.

Tudvalevő, hogy férfiak vizuális beállítottságúak, aminek evolúciós okai vanak. A vadászó életmód és a harcra való felkészültségük miatt fejlettebb a térlátásuk, jobban észreveszik a formákat, tárgyakat (a nők meg az arcokat és gesztusokat „szkennelik”). Ez pedig még a szexre is hatással van, ugyanis a férfiak önkielégítés közben is gyakran társítanak fantáziákat a művelethez. Gyakrabban, mint a nők (a nők egyébként is inkább arcokat képzelnek el). Ez nem volt másként velem sem. Nos, az internetnek hála, ahol ugye mindenki elmúlt már 18, szexuális fantázia iránti igényemet sikerült csillapítanom. Egy darabig. Aztán egy idő után a normál pornó kevésnek bizonyult. Meguntam. Ráuntam. Kellett a több, a jobb, az izgalmasabb. Nos, mint utólag megtudtam, az interneten lévő tartalom több mint 50 százaléka pornográf anyag. Így nem volt nehéz találni újabb és újabb képeket, videókat.

Az önkielégítésre nagyon hamar rákaptam

Minden nap elvégeztem, akár többször is. Új volt, jó volt, feltöltött, vagy éppen egy hosszú nap után ellazított és jobbat aludtam tőle. Új értelmet adott az akkori életemnek. Onnantól kezdve összecsaptam a házikat, igyekeztem minél hamarabb letudni a feladataimat, hogy minél hamarabb ágyba kerülhessek, minél többször nyúlhassak magamhoz. Képes voltam órákat böngészni a képeket, videókat, egy időben erotikus novellákat is a neten. Lefoglaltam magam, nem zavartam a szüleimet, nem volt velem gond, négy fal között voltam. Ugyan kinek árthatnék? gondoltam magamban.

Majd az internetes tartalmaknak köszönhetően ráakadtam más műfajokra is. Szíjak, kötözés. Ez megfogott. Izgalmas volt. Erősebb merevedést okozott, mint előtte bármi.

A „normál”  pornó már nem volt elég

Nagyon hamar rászoktam. Még nem voltam 14, amikor azon kaptam magam, hogy ha nincs a videón fájdalom, sikítás és könnyek – igazi könnyek –, akkor fel sem áll. Akkor megijedtem. Néhány napig halogattam a dolgot. Igyekeztem visszatérni a „normál” pornóhoz. Nem ment. Ott kezdődött a függőség.

Most könnyen azt gondolhatnád, hogy egy ilyen típusú addikciónak látható jelei vannak. Elmondanám: a papírzsebkendő-halmokon kívül semmi. Továbbra is a csendes, zárkózott, ámde szorgalmas, jó képességű mintadiák voltam, akire a legtöbb tanára büszke és aki kitűnővel végzi az iskoláit. A szomszédok, az ismerősök, a tanárok mind-mind egy kedves, jólelkű srácnak tartottak. Egyedül én tudtam az igazat, hogy valójában, esténként, amikor magamra maradok, az okoz számomra izgalmat, kielégülést, ha más emberek szenvedését láthatom. Mert félre ne érts, nálam akkor már nem a megjátszott, korbácsos-bilincses fétis tombolt. Nem. Kis híján olyan voltam, mint Joffrey Baratheon a Trónok Harcában (segítségként: a számszeríjas jelenetre gondolok). Amikor kijött „A szürke 50 árnyalata” és hallottam az osztálytársaimat, ahogy kitárgyalják, mennyire durva jeleneteket vagy sorokat tartalmaz a film vagy a könyv, csak magamban legyintve annyit mondtam: „Áh! Nem tudtok ti semmit!”.

Nos, középiskola alatt végig ilyen voltam. Csendes, kissé esetlen, karizmátlan, de alapvetően szorgalmas, jófejű, jó képeségű diák. A négy év alatt sorra szedtem a mérföldköveket: nyelvvizsga, aztán jogosítvány, aztán újabb nyelvvizsga, tanfolyamok, versenyek, három fakultáció, két emelt érettségi. Érettségi előtt azonban furcsa szorongásszerű érzés fogott el. Féltem elhagyni az addig megszokott életet, a középiskolát, a megszokott napi rutint. Jól bejáratott életem volt, jól mentek a dolgaim. De sajnos az idő haladt, én pedig leérettségiztem. És aztán egy júliusi napon kaptam az SMS-t, hogy felvettek az általam választott egyetemre. Az addigi életemben új fejezet kezdődött, azzal együtt pedig hamarosan az önkielégítés-függőségem is nagyobb fokozatra kapcsolt…

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: