Egy önkielégítés-függőség története II. rész – A meg nem élt kamaszkor

Anonim szerzőnk az érzékenyítő projekt keretén belül egy hatrészes cikksorozatban meséli el az önkielégítés-függőségének történetét. Az első rész ITT olvasható.

Felvettek egyetemre, nagyvárosba, otthonomtól több száz kilométerre. A felvételi pontszámom – bár 400 felett teljesítettem – nem lett elég, hogy kollégiumba kerüljek, így albérlet után kellett néznem. A szüleim támogattak, amennyivel csak tudtak: havonta utaltak pár tízezer forintot. Ugyanakkor a lakbér még úgy is drága volt, ezért nehéz, de egyértelmű döntést hozva felvettem a diákhitelt. Ez tűnt természetesnek, nem is nagyon tiltakoztam ellene. Készülődhettem életem új fejezetének indítására. Tiszta lappal indíthattam…

…volna.

Az egyetemen nagyjából két hónapig bírtam. Hoztam a tőlem megszokott szintet. Bejártam, jegyzeteltem, tanultam, beadandót írtam. Aztán jöttek az első zárthelyik. Azokat sikeresen teljesítettem. Akkor úgy éreztem, hogy megy ez nekem. Bírom én, kevesebb erőfeszítés is elég lesz ide. Elbíztam magam. És amikor az ember elbízza magát, jön a pofára esés.

Meg nem valósult kamaszkor

Itt ki kell hogy térjek egy dologra. A betegségem, illetve az abból eredő életmódom által előidézett személyiségbeli, jellembeli tulajdonságaim miatt egy csendes, magába forduló, visszahúzódó gyerek voltam; félénk, önbizalomhiányos, enyhén depresszív. 13 éves koromban lettek először barátaim. Mind a mai napig úgy gondolom, hogy a korai tizenéves korszakom, a kamaszkorom java kiesett. Az első ismerkedések az alkohollal, a szilveszteri házibulik a haverokkal, az első cigik, az első közös berúgások, közös céltalan bóklászások iskola után vagy hétvégente, az első közös koncertek, fesztiválok, közös értelmetlen hülyülések – egyikben sem volt részem. Minden kiesett.

Saját szavaimmal úgy fogalmaztam meg, hogy a meg nem valósult korai tizenéveket akartam bepótolni. Ez úgy nézett ki, hogy előadás után fogtam magam és a nyakamba vettem a várost. Estig csak sétáltam, bóklásztam, villamosoztam. Bementem a boltba, vettem egy-két zacskó chipset. Azt az albérletig megeszegettem séta közben az utcán. Vagy csak úgy beültem a Mekibe egy gyors vacsira. Vagy hajnalig fent maradtam filmet nézni. Vagy egész éjjel játszottam. Vagy délig ágyban maradtam, ha úgy volt az órarendem – később pedig már akkor is, ha épp előadásom lett volna. Mert hirtelen megtehettem. Mert végre lehetett. Mert szabad voltam. Én akkor legalábbis azt hittem. Ha akkor valaki megkérdezte volna tőlem, hogy hány éves vagyok, zsigerből rávágtam volna, hogy tizenkettő. Azokban a hónapokban tényleg annyinak éreztem magam.

Egyetemi, későn bekövetkező „kamaszkor”

Nem tudom, kinek melyik a meglepőbb: az, hogy az első félévem alatti (nem)teljesítésemnek hála csúsztam a képzéssel, vagy az, hogy csak egy tárgyamat buktam. Számomra az utóbbi. És ráadásul ezek után sikerült bekerülnöm kollégiumba is. Na, ezen aztán végképp meglepődtem! A diákhitelt a második szemeszterben is felvettem, mert biztos voltam benne, hogy nem leszek kollégista. Egyébként azzal a biztos tudattal huppantam le esténként kockulni, hogy adóssággal indítom az életem. De az sem izgatott. A kollégium miatt tehát csökkentek a lakhatási költségeim, ezért úgy döntöttem, hogy a lakbér és a kolidíj különbözetét…

Tippek? Nos…?

…elszórom, igen! Bulikra, mert végre lehetett. Mert végre hónap végén több maradt a számlámon pár ezer forintnál. Nyilván csak úgy pár hónapig, természetesen. Ja, elkezdeni visszafizetni a diákhitelt vagy befektetni? Esetleg elmenni dolgozni? Ugyan, hová gondolsz?

Persze az egyetemet csináltam – félgőzzel. Folyamatosan úgy éreztem, hogy töredéket teljesítek. Hogy olyan erő van bennem, amivel hegyeket tudnék megmozdítani, és valahogy mégsem tudtam kihasználni. Úgy éreztem, átfolynak rajtam azok az éveim, amelyeknek a legszebbnek és leghasznosabbnak kellett volna lenniük.

Így zajlott az elmúlt pár évem.

Egyetemre jártam, tanulgattam, csinálgattam félgőzzel; nulla ambíció, életcél, hobbi, elképzelés nélkül. (Ez lehetett a kapunyitási pánik miatt is, de ezt utólag már oly felesleges lenne kideríteni.) Néha egy-egy közös ivás közbejött azzal a néhány emberrel, akivel laza kapcsolatot tartottam. De nálam már évek óta fennáll az a fajta dolog, hogy egyszerűen társaságba nem tudok beilleszkedni. Folyamatosan úgy éreztem/érzem, hogy nem vagyok odavaló, és nagyon kevés alkalomtól eltekintve a miértjét sem találtam meg, hogy társasági életet éljek.

Tovább nem érdemes részleteznem az egyetemet.

Egyetemi élet és önkielégítés-függőség

Az egyetem elején az önkielégítéseim száma megritkult. Ért elég új élmény az életben, hogy lefoglaljon, illetve a nyár is eseménydús volt. Nem úgy, mint a félév második felében, amikor a szorgalmi időszak végén besűrűsödtek a beadandók, házik, zárthelyik, elővizsgák.

Amikor ez a szégyennel kevert szorongás rám tört, lenyomtam két-három menetet, és máris messzebb kerültek a gondok. Utána már nem számított sem határidő, sem érdemjegy, sem hitel; nem számított, átmegyek-e vagy sem. Nem volt fontos, nem izgatott.

A kollégiumban pedig mivel közelebb laktam az egyetemhez több időm maradt. Rászoktam a céltalan YouTube-ozásra. Jobb esetben sorozatot vagy filmet néztem, hogy legalább a „rendes” egyetemista sztereotípiának meg tudjak felelni. De leginkább csak felcsaptam a YouTube-ot és random videókat néztem. Őrült mennyiségű időt el tudtam szórni így. A rekordom, amit jelenleg is fáj leírnom: 19, azaz tizenkilenc óra non-stop videó nézés. Se inni, enni, mozogni, de még hugyozni sem álltam fel. Csak valamikor hajnalban, zombiként, tönkrevágott bioritmussal, beszűkült koncentrációval, megcsappant életkedvvel, hogy befurakodjak az ágyba aludni valamennyit a reggeli zárthelyi előtt.

Persze a több idő és a több stressz kéz a kézben járt azzal, hogy nagyobb fokozatra kapcsoltam az önkielégítés-függőségben. A maszturbálás kitűnő stresszoldó. Főleg, ha azon agyalsz, vajon a szüleidnek hogy adod majd be, hogy a drága gyermekük, az az okos, aki jól tanult mindig is, nem fejezi be időben a képzését. Amire már fél milliós a diákhitele. Aminek a maradékát képes volt két kézzel elszórni bulikra. És még dolgozni sem hajlandó. Rekordidő alatt képezték a mindennapjaim szerves részét a beiktatott negyedórák. Hazaugrottam előadás után: irány a retyó. Volt egy ebédszünetem a gyakorlat előtt: még egy menet belefér. Megtanultam egy újabb tételt: legyen egy-két gyors kör, hiszen „megdolgoztam érte”, tegnap úgyis új videót találtam, még fel tudom idézni.

Konklúzió, önreflexió

Messzemenően jobban kamatoztathattam volna az időmet és a képességeimet. De nem. A függőség nagy úr; a langyos, posvány mindennapjaimat megfelelőnek ítéltem, változtatni, kilépni az akkorra már szűkre zsugorított komfortzónámból pedig erőt és akaratot kívánt volna. Akkoriban pedig mindkettőnek híján voltam. Többet nem kapom vissza azokat az éveket. Kész, vége, elúsztak.

Hihetetlen mélységekbe voltam képes süllyedni azokban az években. Semmire nem volt időm, folyton „elfoglalt” voltam. Nem volt kedvem társaságban lenni, kerültem a barátaim, sőt, még a családom társaságát is.

Viszont semmi nem haladt az életemben.

Az egyetemi tanulmányaim romokban hevertek, legtöbbször a kettesért könyörögtem, a beadandóimat pedig összecsaptam. Én, a szorgalmas, egész addigi életében kitűnőt hozó mintadiák. Ezzel a szégyennel pedig nem tudtam elszámolni. Kezdődő magánéletem kritikán aluli volt. Húsz éves elmúltam – és még szűz. Említésre méltó párkapcsolatom életemben nem volt még. Semmi tehetségem, nem értek semmihez és az egyetem is… Igazából nem is érdekelt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ölbe tett kézzel elb@szom a legszebb, legjobb éveimet (szó szerint!).

De egy pillanatra sem jutott volna eszembe változtatni. Ugyan, miért is kellett volna? Vagy kinek? Hiszen úgyis egy szar alak vagyok, aki születésénél fogva selejt, aki a puszta létezésével terhet jelent a szüleinek érzelmileg és anyagilag egyaránt; egy beteg állat, aki napi rendszerességgel aberrált videókra gerjed és arra veri. Miért érdemelnék normális felsőoktatást, egyáltalán hogyan lehetne bármilyen jogom normális élethez?

Azóta többször elgondolkodtam már, hogy vajon meddig vegetáltam volna ebben a negatív spirálban. Vajon meddig süllyedtem volna még? Önerőből megtörtem-e volna valaha is az ördögi kört?

Ezt már nem fogom megtudni. Végül egy külső esemény hozta el a változást.

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: