Egy önkielégítés-függőség története III. – Depresszió, szorongás és szégyenérzet

Anonim szerzőnk az érzékenyítő projekt keretén belül egy hatrészes cikksorozatban meséli el az önkielégítés-függőségének történetét, melynek befejező részében Hága Győző pszichológus reflektál a leírtakra. Az első két rész ITT olvasható.

2018 végén jött a telefon. Az orvos volt. Apám műtétje sikerült. De a többi daganat… A jelek szerint áttét. Nem tudni, hányadik stádium. Jó esetben még évek. Ültem. Meredten néztem magam elé. Azon az estén kiesett néhány óra. Tényleg nem tudom, meddig lehettem úgy. Valahogy végül sikerült erőt merítem. Összeszedtem magam és felálltam – testben és lélekben is.

A következő héten összesen 12 órát, ha aludtam. Hallgató úgy még nem örült a félév végi hajtásnak, mint én akkor. Nem akartam, hogy szabadidőm vagy energiám maradjon. Nem akartam gondolkodni. Tanultam, aludtam, ettem – ha volt étvágyam –, aztán megint tanultam. Az agyam addig még soha nem látott robotpilóta üzemmódba kapcsolt. Egy zárthelyire a kórházi látogatás előtt és után, a villamoson készültem fel. Egy olvasás után értettem az anyagot, át is mentem.

Szenteste előtt jött az újabb telefon. Apám megkapta élete legnagyobb karácsonyi ajándékát: a felvételek szerint áttétnek tűnt, valójában nem rosszindulatú betegsége volt. Az elváltozás 95 százalékban gyógyítható. Most, amikor ezt a cikket írom, már jól van. Felgyógyult, a haja is újra kinőtt már. Azóta nagyszülő lett, boldogan játszik az unokájával.

Lecsúszásom szembetűnő jelei

A következő hónapokban, 2019 tavaszán elkezdtem nem bejárni az előadásokra. Elkezdtem – ismét – naphosszat a YouTube-on csüngeni, videókat nézni. Nem volt bátorságom sorozatokat vagy filmeket nézni, mert azzal beismertem volna, hogy halogatok. A beadandóimat általában utolsó éjjel dobtam össze; a munkám persze mindig pocsék lett, szégyent hozva magamra a tanárok és az évfolyamtársaim előtt. Én, az egykor mindig kitűnő, eminens diák, az egyetemen kettesért jártam a kegyelemköröket. Én voltam a fura srác, aki nem járt órákra, nem sportolt, nem volt hobbija, nem volt kiemelkedő, sem tehetséges semmiben, és nem is érdekelte semmi. Mégsem volt soha szabadideje és valahogy semmi nem haladt az életében. Egy senki voltam.

Félév végén, júniusban, egy kivitelével minden zárthelyimet pótolnom kellet. Sokadik vizsgaalkalom során tudtam csak átmenni több tárgyamból, néhányat pedig újra fel kellett vennem keresztféléven. Elhasználtam a kérvényemet, hogy negyedik alkalommal próbáljak megírni egy zárthelyit, ami végül kegyelem kettes lett. A tanszéken szó szerint rajtam röhögtek a tanárok, miután épphogy csak átrugdostak egy tárgyból. Legbelül valahol egyet is értettem velük.

Volt olyan hónap, amikor napokig nem fürödtem. A felállított rekordom két fogmosás között: hét nap. Igen, egy hétig nem mostam fogat. Egyszerűen nem láttam értelmét. Ahogy annak sem, hogy rendesen egyek. Ha megéheztem, ettem valami maradékot, esetleg elugrottam valami gyorskajáért. Még egy szendvicset sem voltam hajlandó készíteni magamnak. Ha elfáradtam, lefeküdtem aludni – akár délelőtt is. Vagy épp hajnalig sétáltam a városban, mert nem tudtam aludni.

Ám az egészben a legijesztőbb az volt számomra, hogy mindezek egy pillanatra sem érdekeltek. Tökéletesen hidegen hagyott, hogy bukok-e vagy sem, meglesz-e időben a képzésem vagy sem, vagy hogy mennyire szúrom el a jövőmet, mi lesz velem, hogyan teszem tönkre az egészségem.

Felismertem a depressziót, volt már részem benne

Hétévesen. Egy időben napjában többször is azon gondolkoztam, hogy miért születtem meg; hiányoznék-e valakinek, ha meghalnék; mennyire lenne könnyebb a családomnak, ha nem lennék; vagy hogyan tudnám véghezvinni az öngyilkosságot észrevétlenül.

Ez azonban most erősebb volt. Fogást talált rajtam. Be kellett ismernem végül, hogy megtaláltam életem első problémáját, amit önerőből nem fogok tudni megoldani. Még aznap jelentkeztem az egyetemen mentálhigiénés tanácsadásra. Nyár folyamán vettem részt az alkalmakon. Sokat segítettek. Megtapasztaltam, milyen az, amikor magamról és a problémáimról beszélhetek, és ha azokat meg tudom osztani valakivel. Addig ugyanis még a testvéremnek sem beszéltem semmiről. A legjobb barátaim sem tudták mindezt, csak később, több mint egy évvel az események után mondtam el nekik, min mentem keresztül.

Egyetem, munka, diákszervezet – látszólag teljes értékű fiatal felnőtt lettem

A kritikán aluli 2019-es tavaszi félévem következtében nem kerültem be a kollégiumba, így ismét albérlet után kellett nézzek. A mai napig nem értem azt a véletlent, hogy rekordidő alatt, a hirdetés kihelyezése után 5 perccel már tárgyaltam a főbérlővel a feltételekről. A megnövekedett költségek miatt elkezdtem dolgozni, nem akartam újra diákhitelhez fordulni.

Itt meg kell jegyeznem, hogy az egyetem alatt csatlakoztam egy diákszervezethez, 2019-ben pedig, több éves tagság után tisztséget is vállaltam benne. Konkrétumok nélkül annyit írnék, hogy felelősségteljes pozíció volt, több ember munkáját kellett koordináltom és felügyelnem, masszív határidőkkel.

Nyár végén megérkezett apám utolsó eredménye. Minden értéke és tesztje negatív volt. Akkor azt gondoltam, túl vagyunk a gondokon, lezártam életemnek a negatív fejezetét, apám meggyógyult és minden újra a régi lehet.

A következő héten több hónap elfojtott és felgyülemlett stressze tört ki belőlem      

Részletekbe menően nem érdemes bemutatnom az akkori időszakot. Nagyvonalakban a következő történt: a munkahelyemen minősíthetetlenül teljesítettem. Nem hasított az agyam, a koncentráció ismeretlen fogalom volt számomra. A legegyszerűbb, pár perc alatt elvégezhető feladatokat órákig tartott elvégeznem. A kollégáim és feletteseim azt hitték, kummantok – valójában azon szorongtam, fel ne tűnjön valakinek, hogy fogalmam nincs, mi a feladatom, és kérdezni sem mertem senkit. A próbaidő leteltével nem marasztaltak, sőt, örültek, hogy megszabadulhatnak tőlem.

Az egyetemen folytattam a nem teljesítést. Még több halogatás. Még több stressz. Még több szégyen. Volt olyan időszak, amikor összesen 63 órán keresztül nem aludtam. A vége az egésznek az lett, hogy csúsztam. Ismét. De az államilag támogatott féléveim elfogytak, így átkerültem fizetős képzésre.

A diákszervezeti munkába is csúnyán belebuktam. Miattam majdnem elesett a szervezet egy több százezres összegtől. (Erről majd még lesz szó.)

Ezek mellett 2019 utolsó hónapjaiban impulzívan költekeztem. Két kézzel szórtam a pénzt. Havi 100-150 000 Ft-ot költöttem el, többnyire gyorskajára vagy készételre, egyéb „egészségbarát” kajára vagy üdítőre – masszívan ettem-ittam a cukrosat. Csoda, hogy nem lettem cukorbeteg, bár ezt még nem tudhatom. Lehet, hogy évek múlva majd szembesülnöm kell a következményekkel.

Önkielégítés-függőségem nem hagyott alább, sőt

Természetesen a rendszeres önkielégítés megmaradt az életemben. Folyamatosan kerestem az újabb beteg videókat. Azzal elvoltam pár napig. Aztán újabbat. És még újabbat. Másikat. Extrémebbet. Kellett valami, ami leveszi a vállamról a nyomást. Ami segít elviselhetőbbé tenni a bukást és a szégyent. Ami napról-napra „felvidít”, hogy megküzdhessek a depresszióval.

Itt meg kell jegyeznem, hogy – mint minden ember – rendszeresen álmodom. Felkelve sokszor elmerengtem, vajon melyik előző napi élményem válthatott ki egy-egy emlékezetesebb képet, akart-e esetleg tudat alatt üzenni az agyam valamit. Ugyanakkor bőven volt időm és alkalmam megfigyelni azt a jelenséget, hogy maszturbálás utáni éjjel nincsenek álmaim. Legalábbis nem emlékszem rájuk. Akkoriban pedig nem akartam álmodni. Hogy biztosra menjek, napi több alkalmat iktattam be. Stressz, szorongás, illetve depresszió ellen az egyetlen olyan dologhoz menekültem, ami akkor már hosszú évek óta az életem része volt, amiben még nem csalódtam, és amire mindig is számíthattam: az önkielégítéshez.

A masszív stressz és szégyenérzet alatt csúcsra járattam életem stresszoldóját, ami akkor egyetlen „örömforrásként” szolgált az életemben. Napi háromszor, négyszer is akár. Hazaértem munkából, irány a mellékhelység. Ha nehéz napom volt, esetleg összekaptam a főnökkel: két menet. Készülni kellene egy komolyabb zárthelyire? Haladnom kellene a beadandóval? Be kellene fejeznem a határidős munkámat? Inkább megnéztem még két videót és kivertem újra.

Attól jobb lett. Attól elmúlt a szégyenérzet, hogy nem végzem a feladatom.

Elmúlt a stressz, hogy tanulni kellene. Lekerült a vállamról a nyomás, hogy meg fogok bukni. A WC-n nem voltak rajtam röhögő tanárok, nem volt pikkelő főnök, közelgő határidő, sem felelősség. Szabályosan menekültem ezek elől.

A maszturbálásban jó voltam, abban volt rutinom. Addigra már több mint tíz év. 2019 őszén szó szerint az volt az egyetlen dolog az életemben, amiben sikeres voltam.

Év végére elértem a gödör alját, és akkor úgy éreztem, oda már a fény sem ér le. Onnan pedig már csak egy út maradt számomra: felfelé.

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: