Egy önkielégítés-függőség története VI. rész – Naplófeljegyzések

Anonim szerzőnk az érzékenyítő projekt keretén belül egy hatrészes cikksorozatban meséli el az önkielégítés-függőségének történetét, melynek befejező részében Hága Győző pszichológus reflektál a leírtakra. Az előző részek ITT olvashatók.

A cikksorozat zárásaként elhoztam életem sorsfordító 90 napjának történetét. Mint azt az előző részben említettem, a kihívás alatt folyamatosan vezettem az offline naplót a telefonomon. Az utolsó részre a naplóbejegyzéseimet öntöttem érthető formába és láttam el pár kommentárral ott, ahol szükséges volt. Természetesen nem 100 százalékban adom közre a naplóbejegyzéseim részleteit, mert a nevek, helyszínek, történések alapján be lehetne azonosítani, ezért csak annyit írok le, amennyit a névtelenség megenged.

2020. 02. 18.

Az elmúlt három nap kuka. Fogy a motivációm. Kedvetlenebb vagyok. Több az „agyköd”. Többször éreztem késztetést, hogy visszaessek. Többször talál vissza az agyam a videókhoz és a jelenetekhez. Fáradt vagyok. Alig tudok valamit haladni. Tegnap és ma nem mentem be egyetemre. Elértem az első platót. Ha nem olvastam volna utána a kihívás alatti történéseknek, és nem lenne egy idővonalam a tünetekkel, most lehet, hogy visszaestem volna. Így viszont tudom, hogy a kihívás ezen szakaszában ez a hangulat a természetes.

2020. 02. 23.

Befejeztem Jordan Peterson 12 szabály az élethez című könyvét. A határidő, ha jól számoltam ki, holnap telik le. 2020 első kitűzött célját megvalósítottam az általam megszabott határidőre. Siker és elégedettség. Az érzés szokatlan számomra. Évek óta nem tapasztaltam.

(Reggelente, ébredés után 30 perc olvasással indítottam a napot. Eleinte kínosnak éreztem a dolgot, mert meg voltam győződve, hogy az semmire nem elég. Aztán amikor 20-30 oldalakat haladtam és még mindig volt hátra több mint 10 percem, akkor elkezdtem máshogy állni a dologhoz. Az utolsó fejezeteknél már elhagyta a számat egy-egy bosszús „ó, baszki”, valahányszor lejárt az időzítő.)

2020. 02. 25.

Tegnap estére összehívtam pár barátomat több különböző társaságból egy kis ivászatra. Tök random este volt, de jól telt. A társaságban felszabadult voltam, mindenki jól érezte magát. Jó este volt.

Ma egy évfolyamtársammal, akivel eddig csak small talk viszonyban álltam, együtt mentünk hazafelé (eddig hogy nem derült ki, hogy egy irányban lakunk?). Megosztottam vele apám esetét, mert a tanácsadás óta figyelek erre, hogy minél többször beszéljek magamról. Az ő nagyapja ugyanakkor ment keresztül daganatos betegségen, mint apám. Hát, gyorsan megvolt a közös hang.

(Egyébként sokadik alkalommal fordult elő akkor, hogy egy barátommal megosztom egy problémámat, erre kiderült, hogy ő is hasonló szituációban van, vagy volt benne pár hónapja. Nem tudom hova tenni a dolgot.)

2020. 02. 28.

Tegnap hazafelé egy fülkében utaztam egy volt évfolyamtársammal. Egész úton alig beszéltünk, mégsem éreztem magam feszélyezve, hogy „úristen, most beszélgetni kell vele, mi lesz, ha beáll a csend”. Ha épp nem volt mit mondanunk egymásnak, visszatértünk a telefonhoz/könyvhöz és kész. Korábban teljesen kínosan éreztem volna magamat egy ilyen helyzetben, most pedig a legnagyobb természeteséggel kezeltem. Fejlődnék ezen a téren? Egyébként ő is csúszik a képzésével. Azt mondta, szerinte nem számít, ha 4 vagy 5 év alatt végzi el valaki az egyetemet, attól még az ugyanolyan teljesítmény, a munkaerőpiacon pedig az számít majd, hogy mennyire vagy talpraesett és megbízható, a többire betanítanak majd. Úgy legyen!

2020. 03. 04.

(Nagyapám súlyos beteg volt már, amikor megszülettem, hónapokkal később pedig meghalt. Nem ismerhettem, emlékem sincs róla. Világéletében szerette volna, ha lesz egy fia. Ez ugyan nem sikerült neki, de fiú unokában annál erősebben reménykedett. Nos, én épp időben érkeztem, hogy élete végére elhozzam neki a lelki békét – előttem ugyanis csak lány unokái születtek. Számtalanszor megkaptam már, hogy nagyon hasonlítok rá. Jellemre, mentalitásra, vérmérsékletre. Még nevetni is úgy nevetek, mint ő. Szüleim sokszor mondták, hogy biztosan imádott volna az öreg és rengeteg dolgot tanított volna, ha jelen lett volna az életemben.)

A diákszervezet úgy néz ki, miattam fog elesni több százezer forintnyi összegtől. Fogalmam sincs, hogyan jelentem be a felettesemnek, pláne arról, hogy mi lesz majd, ha kiderül. Kiraknak, nyilván, ez az alap és évekig megjegyzik majd a nevem. Esetleg beperelnek? Vissza kell majd fizetnem? Esetleg lecsuknak? (Ilyen irracionális félelmek cikáztak az agyamban egyfolytában.)

Tegnap este ezen gondolkozva eszembe jutott a nagyapám. Vajon másképp alakultak volna a dolgaim, ha ismertem volna? Vajon mit szólna, ha tudná, min megyek most keresztül? Büszke lenne-e rám most valamiért? Mit tanácsolna most nekem? Nem tudom, mi ütött belém, de gondolatban megkértem, hogy ha látja „odafentről” az életem, a küzdelmeimet, ezt az egész helyzetet, akkor segítsen. Mondhatjuk, hogy a magam módján imádkoztam, bár nem vagyok vallásos. Furcsa volt, de úgy voltam vele, hogy semmit nem vesztek vele.

Ma kaptam egy hívást a pénzzel kapcsolatban. Egy frissen elfogadott módosítás értelmében mégis megkapjuk az összeget minimális adminisztratív munka ellenében, csak pár papírt kell visszaküldeni a megfelelő szervezetnek és sínen van a dolog. Kösz, Nagyfater!

(Amikor letettem a telefont, egy szó ugrott be: „Ajókurvaeget!”. Kellett pár perc, mire felfogtam a dolgot. Az az eset felkerült a legtöbb stresszt okozó élethelyzeteim listájára. Olyan szorongáson mentem keresztül miatta, amit még az érettségim előtt sem éreztem. Voltak napok, amikor olyan érzés fogott el, hogy szívesen eltűnnék, menekülnék, vagy bebújnék valami alá. Egy éjjel még azt álmodtam, hogy menekülök, de sehol nem vagyok biztonságban, mindenhol utolér – talán a felelősség. És pont a kihívás alatt. Egy ízben két napig alig aludtam miatta. És kis híja volt, hogy visszaessek a stressz miatt. Mekkora ökörség lett volna.)

2020. 03. 05.

Életemben közöm nem volt a sportokhoz. A legutóbbi tesi órától is több mint négyévnyire vagyok. Érettségi óta felszedtem 25 kilót. Az albérletem melletti parkban van egy futópálya kialakítva. Reggel lementem, hogy fussak 9 kört – egyrészt a saját babonám miatt, de egyébként 9 kör majdnem pontosan kerek távra jön ki azon a helyen. Az első után szúrt az oldalam. Nem csoda, hát 110 kilósan, mozgásszegény életmóddal nem is vártam mást. Nem álltam meg, a maradék 8 kört gyalog tettem meg. Jól esett, de iszonyúan elfáradtam. Egész délelőtt szúrt a mellkasom. De nem érdekelt. Ha gyerekkori betegség, 10 év függőség és depresszió után életem első futással töltött reggele okoz bármi gondot, hát ott b@sszam meg, meg is érdemlem. (Nem lett semmi bajom.)

Este ismét kimentem 9 körre. Az már jobban ment. Fél kört futottam, fél kört gyalogoltam. (Utólag olvastam arról, hogy így kell elkezdeni a futást: meghatározott távokat megtenni és váltani a futás-gyaloglás fázisokat. Ezek szerint mégsem vagyok annyira elveszett.) Tényleg élveztem a mozgást.

Másnap hihetetlen izomlázam volt, de jól esett. Évek óta nem éreztem olyat.

2020. 03. 10.

Egyre inkább kezd a részemmé válni a NoFap challenge. Néha-néha próbálok fantáziálni, de már alig van hatása. Nagyon sok energiám megy el egy-egy kép vagy jelenet fenntartására, ami így inkább idegesítő, mintsem kikapcsoló vagy élvezetes.

2020. 03. 12.

Tegnapelőtt este összeírtam a tegnapi napirendet, a nap menetét, hogy mi fog történni. Annyira jó volt, pontosan tudtam, hogy mikor hol kell lennem, mit kell csinálnom. Bejött pár pluszfeladat is, amiket be tudtam iktatni és megcsinálni. Alapból azt éreztem, hogy nem csúszik ki az idő a kezem között, hanem én irányítom. Plusz, mivel annyi dolog rákerült a listára, sokkal eseménydúsabban telt a nap. Vagy nem, de mindenesetre úgy éreztem.

Ma ismét megcsináltam. Ráadásul sokkal fókuszáltabban telik a nap, mert nem kell a következő lépésen gondolkozni, hanem csak csinálni a feladataimat. Sokkal jobban esett leülni munkához délelőtt, azt érezve, hogy felkészültem és feltöltődtem, pontosan tudom, mit kell tennem és már a megvalósításon gondolkozom.

Ekkor jött el az a pont, hogy a járvány keresztülhúzta a mindennapjaimat

Az egyetem bezárt, én hazaköltöztem. Tulajdonképpen az én életembe épp a legjobbkor érkezett a koronavírus – ha szabad ilyet állítanom. A kihívás – bár rengeteget haladtam – kevésnek bizonyult, hogy rendszeresen leüljek és tanuljak. A félévem első felét ugyanazzal az attitűddel (nem) csináltam, mint az előtte lévők legtöbbjét. De az otthon nyugalmában, ahol lehetőségem volt pihenni, kellően leereszteni – és ami a legfontosabb, hogy ott tényleg egyedül is tudtam lenni a tananyaggal –, hosszú idő után újra nekifogtam rendszeresen tanulni. Magam is meglepődtem, mennyire könnyen visszarázódtam. Hosszú idő után végül elérkezett az első zárthelyim, amire időben elkezdtem készülni. Amire tényleg izgultam, vajon meg tudtam-e felelni a követelményeknek. És amin hosszú idő után elsőre átmentem.

A félév második felében, már túl a 90 napos kihíváson, újra örömömet kezdtem lelni a tanulásban. Azt éreztem, hogy megy az nekem. Adtam időt magamnak, gyakoroltam. Végül a vizsgáimra is időben készültem. Végül minden tárgyam hármas lett – és egyetemi pályafutásom során újra azt érzem, hogy azokért a jegyekért megdolgoztam.

2020. 03. 31.

91. nap. Hát vége. Visszagondolok, hogy decemberben milyen életet éltem, milyen stressz alatt voltam, az akkori problémáimra, a szorongásra, a kilátástalanságra. És most? Ég és föld. Változtam. Nagyon sokat változtam.

Most ide valami mélyenszántó monológot kellene írnom, hogy meglegyen a pátosza az egésznek. De nem tudok. Nincs is rá szükségem. Egyszerűen annyi, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez az egész. A maga módján nagy kaland volt, sokat fejlődtem 90 nap alatt. Végre megtapasztaltam a rendszeres naplóírást – ez fog a legjobban hiányozni. Fejlődött az önismeretem. Képes vagyok az önmegtartóztatásra, kitartóbb lettem. Jobb az időmenedzsmentem. Újra elkezdtem olvasni. Elkezdtem edzeni. Jobban tűröm a stresszt és a szorongást. Bizakodóbb vagyok a jövőmmel kapcsolatban.

A kihívás rengeteg emlékezetes pillanattal gazdagított. Emlékszem, amikor az első videót megláttam a YouTube-on. Azonnal kattintottam, megnéztem, és éreztem, hogy kell nekem. A tüneteket nézve egyből tudtam, hogy szükségem van rá. Nem is nagyon hittem el, hogy tényleg működhet, de úgy voltam vele, hogy meg kell próbáljam, mert nincs más esélyem.

Emlékszem a belső harcokra, amikor az elmém és a szervezetem próbált volna ragaszkodni életem leghosszabb szokásához.

Emlékszem az első mély és érett gondolatokra – főként a szüleimmel kapcsolatban.

Emlékszem az első reggelre, amikor hosszú évek után újra egészséges morning-wood-dal ébredtem.

Emlékszem a pillanatra, amikor vagy félórányi aberrált videó az addigi fétisemből semmit nem okozott, míg egy pár perces normál pornóra beindultam.

Emlékszem az érzésre, amikor az egy éve halogatott projektemet három nap leforgása alatt megcsináltam. Előtte azt hittem, hogy nem tudok összpontosítani huzamosabb ideig egy dologra.

Emlékszem sok év után az első befejezett könyvre, amit az általam kitűzött határidőre olvastam végig.

Emlékszem az első alkalomra, amikor nemet tudtam mondani a játékfüggőségnek.

Emlékszem hosszú idő után az első zárthelyire, amire időben kezdtem el tanulni, és tényleg azon izgultam, vajon megfelelek-e a követelménynek.

Emlékszem sok-sok év után az első napra, amikor örömömet leltem a tanulásban és felébredt bennem a kíváncsiság, hogy „miért is van úgy leírva az anyagban, ahogy?”.

De hiába, 10 év sok idő. Olyan mélyen a részemmé vált már ez az egész, hogy esténként automatikusan ugranak be jelenetek, magától jön elő a késztetés, hogy nézzek aberrált pornót. Nem tudom, képes leszek-e valaha is tiszta tudattal lefeküdni. Az is lehet, hogy nem.

De amiért a leginkább hálás vagyok a 90 napnak és az egész kihívásnak – és tudom, ezek talán még túl nagy szavak így korai 20onévesen –, hogy megadta a hitemet. Életemben most először el tudom hinni, hogy képes vagyok változtatni az életemen. Hogy ha valamit eldöntök, és akarom, akkor képes vagyok rá, mert én irányítom az életemet. Nyilván nem vagyok még tökéletes. Nem rólam mintázták sem az akarat, sem a kitartás szobrait. Bőven van még mit rendbe tennem magam körül. Most is vannak napok, amik elúsznak. Vannak feladatok, amiket halogatok. Van, hogy kicsúszok a határidőkből. Nem vagyok még kint a gödörből. Ó, nem-nem, messze nem. De látom már az utat, ami előttem áll.

Mert a fény már besüt a gödörbe.

És most hogyan tovább?

Nos, a kihívás vége óta felfedeztem, hogy a szokáskövető nem csak a 90-es számmal működik, hanem lehet azt bővíteni is (igen, a 70-es is 70 db. cellából áll).

Ezért 2020. szeptember 1-től indul a 160 napos kihívás. Ezúttal pornó nélkül. Jelenleg mindennemű kihívás nélkül, hónapok óta nem néztem már se képet, se videót. Egyszerűen nincs rá szükségem.

Mert végre az életem érdekesebb, mint amit a képernyőn látok.

 

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: