Egy távkapcsolat gyönyörei, buktatói, gödrei és boldog pillanatai

2016. június 17., kora reggel, repülőn ülve

Izgatottan, boldogan, reményekkel telve felszálltam a repülőre. Alig várom, hogy végre láthassam az óceánt – még ha több ezer kilométer magasból is –, sosem jártam olyan messze. Ezernyi kérdés kavarog a fejemben: „Biztos, hogy jó ötlet?”, „Mi lesz, ha honvágyam lesz, ha nem tetszik majd a nyári munka, és ha nem fogom magam jól érezni?” A repülőút 11 órás. Vajon hány „mi lesz?” típusú kérdést tudok addig még gyártani?

2016. június 17., délután, reptéren várakozva

Már a csapat fele megérkezett, hamarosan egy éjjeli busszal indulunk leendő munkahelyünkre. Senkit sem ismerek, de mindenki nagyon kedves. Azt hiszem, ez nem is lesz olyan vészes.

2016. július 10.

A mérhetetlen honvágyat és az egész napos állástól sajgó lábaimat leszámítva minden rendben. Munka után a személyzet tagjaival elmentünk a helyi kocsmába, ott találkoztam vele először. Nagyon mosolygott. Nem is értem, eddig hogy kerültük el egymást ennyire.

2016. július 19., délutáni pihenő

Épp egy húzós délelőttöt próbáltam kipihenni, amikor a semmiből, a már említett mosolygós fiú egyszer csak leül elém.

-Szóval lengyel vagy, ugye? – kérdezte.

-Nem, magyar – feleltem.

-Ó. A szobatársad lengyel, azt hittem… – itt megállt. – Uram isten, amikor belesüt a nap a szemedbe, kékebbé már nem válhatna.

2016. július 25.

Múlt éjjel kiszöktünk a szobánkból, és a tó melletti padnál találkoztunk. Nem volt időnk egész nap arra, hogy akár egy mondatot is váltsunk, mindkettőnk munkahelyi menetrendje szoros. A szüneteket is más időpontban kapjuk, és a tábor különböző részein dolgozunk. Épp ezért csak szökni tudunk: a padon reszketve, plédbe takarózva beszélgettünk hajnali 4-ig.

-Magyarországon is ilyen csillagos az ég? – kérdezte, miközben mosolyogva bámulta a csillagokat.

-Nem – feleltem -, még sosem láttam ott ekkora csillagokat.

Nem hazudtam.

2016. július 27.

Épp végeztem a munkával és bandukoltam a szobámba, amikor hallom, hogy a hátam mögül valaki rohan felém.

-Gyere este a kocsmába, utána pedig mehetnénk megint csillagvadászatra, most viszont rohanok, mert edzést kell tartanom, de gyere, ne felejtsd el, gyere, gyere! – Mondta, de olyan nagyon mosolygósan, nagyon lihegősen és vidáman, majd a választ meg sem várva már futott is vissza.

2016. augusztus 14.

– Olyan kár, hogy 10 ezer kilométerre laksz tőlem. Ha visszamész Magyarországra, nem fogom tudni ezt csinálni – és megcsókolt.

2016. augusztus 16., a búcsúzás napján

Még mielőtt felszállt volna arra a buszra, ezt mondta:

-Figyelj, írj, ha szeretnél beszélgetni, mert végül is miért ne beszélgethetnénk, nem? – kérdezte, de mintha magát győzködte volna.

Felszállt a buszra, leült az ablak mellé, és csak mosolygott rám. De ez furcsa mosoly volt, amolyan „a fenébe is, örülök, hogy az élet úgy hozta, találkozhattam veled” – mosoly. Én meg visszamosolyogtam rá azzal az „tudod, most látlak utoljára, szóval induljon már el az a rohadt busz, vagy különben előtted fogom taknyosra bőgni magam” mosolyommal.

2016. augusztus 18.

– Na, hogy vagyunk az Óperenciás tengeren is túl? – írta üzenetben.

2016. október 08.

Azt hiszem, őrültségbe mentem bele, és most már meggyőződésem, hogy nem vagyok eszemnél. Összejöttem vele Skypeon.

2016. november 12.

Nehéz megoldani a 8 órás időeltolódást. Augusztus óta nem láttam. Azt hiszem, ez lelkileg nehezebb, mint gondoltam. Egyetlen egy dolgot szeretnék: élőben látni.

Egyébként szinte semmire sincs időm: vizsgaidőszak van, alig alszom, a maradék, alvásra szánt időmben pedig vele Skypeolok, ráadásul diákmunkát is bevállaltam, hogy legyen pénzem újra repjegyre.

2016. december 15., házibuli

– Szóval te akkor távkapcsolatban vagy? – kérdezte tőlem egy idegen srác.

– Igen – feleltem.

– Tehát lényegében nem is vagy kapcsolatban – somolygott.

– Dehogynem.

– Ugyan már… tényleg azt hiszed, hogy nem csal meg ott több ezer kilométerrel arrébb?

2017. január 01.

A 8 óra időeltolódás miatt neki később volt a Szilveszter éjfél, mint nekem. Annyira fáradt voltam, hogy nem keltem fel hajnali 8-kor a hívására, és életében először óriási féltékenységi jelenetet rendezett le, mondván, érzi, hogy megcsaltam. Csodálatos évkezdés, mondhatom.

2017. február 14., Valentin-nap

A Valentin-napot Skypeon ünnepeltük, filmet néztünk. Visszaszámoltunk, majd egyszerre indítottuk el a “play” gombot. Nem tudom, mikor, de valamikor elaludhattam, majd hajnali 3 körül felkeltem, és láttam, hogy nem kapcsolta ki a kamerát. Ő is békésen aludt már. Egy ideig még mosolyogva néztem, ahogy alszik, majd ismét álomba szenderültem.

Igen, távol volt, nagyon távol, de közelebb voltam hozzá, mint eddig bárki máshoz.

2017. március 03.

– Értsd meg, nincs felesleges 200 ezer forintom repjegyre, és nem is tudok csak úgy elutazni 2 hétre hozzád az egyetem miatt! Emiatt őszintén nem hibáztathatsz engem, és képzeld nem csak te, de én se láttalak már fél éve! – zokogtam a telefonba.

2017. március 15.

Mit meg nem adnék azért, hogy csak át tudjam hívni magamhoz. Hogy ezt mondja: „Na, figyelj, akkor 15 perc és ott vagyok nálad.” Hogy randevúkra tudjunk menni. Hogy egyáltalán élőben láthassam. Hogy legalább élőben tudjak vele veszekedni. Hogy érezzem az illatát. Hogy normális, párokhoz illő dolgokat csináljunk. Hogy ne a Skypeon éljem az életem. Hogy kirándulhassunk. Mindketten csináltunk egy bakancslistát, hogy miket szeretnénk majd együtt csinálni a nyáron, és ráírtam az összes banális dolgot: moziba menni, főzni, aludni, nevetni, stb.

Már csak pár hónap. Már csak pár hónap…

2017. április 23.

Néha úgy érzem, mintha nem is ismerném. Néha azt gondolom, ő sem ismer engem.

2017. május 04.

A beszélgetéseink már csak veszekedésekből állnak. 9 hónapja nem láttuk egymást.

2017. július 10.

Azt hiszem, a távolság csak erősíti a féltékenységet, alapjaiban rengeti meg a bizalmat, és olyan cselekedetek végrehajtására készteti az embert, ami normális körülmények között eszébe se jutna. Nem, ez nem embert próbáló, ez őrjítő. Néha teljesen nonszenszen viselkedünk mind a ketten. Az összes kapcsolat a csapatmunkáról szól, de mi már nem vagyunk egy csapat, egymás ellen játszunk. Ha nem tudnám, hogy pár napon belül ismét látom, nem lenne már erőm ezt tovább csinálni. Pedig esküszöm, foggal-körömmel harcoltam ezért az egészért, de mégis pengeélen táncolunk. Még soha, semmi nem szívta le ennyire az energiámat sem lelkileg, sem fizikailag.

2017. július 18.

Vajon a körülöttünk lévő emberek sejtették a reptéren, hogy az a fiú meg az a lány – akik már 100 méter távolságból sprintben futni kezdtek egymáshoz, majd heves ölelkezés és csókolózás során egymásra borultak -, már lassan 11 hónapja nem látták egymást? Úgy döntöttem, a különtöltött 11 hónap feloldoz minket mindenféle illemszabály alól. És ha legközelebb ilyen hevesen ölelkezős, csókolózós párt látok a reptéren, arra fogok gondolni, hogy valószínűleg ők se látták egymást már lassan egy éve.

2017. augusztus 05.

Olyan furcsa még mindig, hogy mellettem van. Néha csak nézem és boldog leszek attól, hogy már meg tudom érinteni. Nincs köztünk se 10 ezer kilométer, se óceán, ráadásul ugyanazon a kontinensen tartózkodunk, ugyanabban a városban, ugyanabban az utcában, ugyanabban a házban. Kell ennél több? Nekem aztán nem.

2017. augusztus 10.

Egészen eddig próbáltam nem észrevenni, de most már nem ignorálhatom: egyre gyakrabban derülnek ki olyan dolgok, amiknek 11 hónapig tudatában sem voltam. Én megmondtam neki, hogy tudatosabban kellene innia, hogy ne legyen állandóan halál részeg, ő meg folyton azt hajtogatja, hogy legyek már nyitottabb, és nem képes megérteni, hogy miért nem érzem jól magam a barátai társaságában. (Vajon ő kedvelné az én magyarországi barátaimat? Ezt mikor fogom megtudni, egyáltalán mikor jön Magyarországra?)

2017. augusztus 13.

Itt van mellettem, de nagyon távol.

2017. augusztus 19.

Eljött a búcsú pillanata, ismét. Annyira szeretném, hogy működjön, de úgy érzem, már nem merek vele tervezni. Sokkal agresszívabb ember, mint amilyennek feltételeztem az együtt töltött első 2 hónapban. Nem tudom, hogy képes vagyok-e megint egy olyan évre, mint amilyen a 2016-os volt. Az egy dolog, hogy a környezetemben mindenki őrültnek tart a távkapcsolat miatt, de most már kezdem én is magamat. De a legrosszabb az, hogy fogalmam sincs, mikor látom legközelebb.

2017. szeptember 08.

Már soha.

További cikkek: