“Egyetlen hét alatt hagytuk ott a helyet, ami majdnem húsz évig az otthonunkat jelentette”

Szerintem nagyon kevesen vannak, akik a húszas éveik elején egy kistestvérről álmodoznak. Ilyenkor az ember már alig van otthon, a saját életét alapozza, építi, és a saját gyermekének gondolatát dédelgeti a szívében.
Valljuk be, könnyebb úgy elrugaszkodni a parttól, ha tudjuk, hogy mindig van hova visszamenni. Az én esetemben ez nem így van. A húszas éveimet taposva megtudtam, hogy (fél)testvérem fog születni, én pedig azt éreztem, hogy a nyílt tengeren sodródom úgy, hogy nem látom a szárazföldet.

Elöljáróban elárulom, hogy mindig szerettem volna világot látni, utazni, új embereket és helyeket megismerni, de soha nem volt meg hozzá, a kellő bátorságom. Egy nap azonban eldöntöttem, hogy legalább fél évet külföldön szeretnék tölteni, és szerencsét akarok próbálni. Mivel a szüleim elváltak, az édesanyám pedig külföldön élt, volt hova menjek, így el is kezdtem a tervezést. Miközben vártam, hogy lejárjon a szerződésem az első munkahelyemen, dobozokat szereztem, és elkezdtem lassanként bepakolni.

Aztán nem sokkal az utazásom előtt, egy hatalmas veszekedés robbant ki, amiben én zokogva ordítottam, a bátyám elmenekült, az öcsém pedig hisztérikus röhögésben tört ki. Mit csinált az apánk e közben? Rezzenéstelen arccal ült, majd felállt és folytatta a napi rutinját, mintha semmi nem történt volna.

Annyira nem lepődtem meg, hisz nem ez volt az első alkalom, amikor elárult minket, mégis ez volt a legfájdalmasabb.  Soha nem a mi oldalunkon állt. Csak akkor voltunk érdekesek számára, amikor valahol fel tudta mutatni, hogy gyerekei vannak.
Úgy tud hazudni, mint a vízfolyás, és mindenhol úgy úgy változtatja a személyiségét, hogy az adott közegnek megfeleljen.

Az erkölcsi normái – ha egyáltalán vannak –, mindig az épp aktuális közösség elvárásaival egyeznek meg, amiben megfordul. Ennek eredményeképp elmondhatom, hogy soha nem volt hiteles ember. A megtévesztést tökélyre fejlesztette, így senki sem ismeri az igazi arcát.

A látszat kapcsolatunk vele, igen korán megromlott, mivel az új társa és az ő lánya sokkal fontosabbak lettek, mint mi.
Szakításuk után derült ki, hogy már fél éve csalta a barátnőjét, azzal a nővel – vagy inkább vénlánnyal –, aki három hónap múlva már úgy vihogott a konyhánkban, mint egy tini, és úgy tett- vett, mintha otthon lenne. Aztán megtörtént az, amin nyomoromban hetekig röhögtem a kapcsolatuk elején: milyen gáz lenne, ha becsúszna egy gyerek.

Mindössze két hónap után megtörtént az a családi kupaktanács – vagy inkább kínos együtt ülés–, ami mindent megváltoztatott. „Szeretnék megosztani velünk a jó hírt.” – közölte apa, nekem pedig úgy dobogott a szívem, hogy alig hallottam a szavait. Kisbabájuk lesz. A kínos csönd után,  csak annyit nyögtem ki, hogy gratulálok.
Ezt követően a testvéreimmel mentünk a dolgunkra. Pontosabban én bőgni a nagymamámhoz, ők pedig vissza a hétköznapokba.

Amikor az ember ilyen hírt hall, megpróbál valamilyen magasztos okot állítani a háttérbe, amivel megmagyarázza, hogy egy ötven feletti ember miért vállal gyereket.
Talán történhet azért, mert végre megtalálta az igazit, és szerettek volna egy közös gyermeket. Vagy megváltozott, és újra akarja kezdeni, hogy ennek a gyereknek több figyelmet szentelhessen, és jobban szerethesse, mint azelőtt bárkit. Vagy, mert úgy érzi, hogy miután három gyereket felnevelt, készen áll arra, hogy egy újabb törékeny emberi lényt a felnőttkorba segítsen. Vagy az első gyerekei nem voltak elég jók számára, és most újat akar, hátha ő majd megfelel az elvárásainak.

De nem, egyáltalán nem ez volt a helyzet. Egyszerűen felelőtlen fiatalok módjára cselekedtek, és becsúszott a gyerek. Ennek tükrében, az egész helyzet kínos, kiábrándító, és megalázó volt számunkra. Ők a gratulációt követve, – aminek természetesen nem érezték az élét –, meghitten ölelkeztek a nappaliban, a boldogság ködében fürdőzve. Így senkinek sem tűnt fel, hogy bedagadt kisírt szemekkel mentem haza. Ez már túl sok volt azok után, amin addig keresztül kellett mennem.

Azon az estén, az öcsém képes lett volna megölni azt az embert, aki számunkra megszűnt létezni. Anyukámnak az volt a szerencséje, hogy ezer kilométer választotta el az egésztől – különben ő is segített volna az öcsémnek.
De apánk túl gyáva volt hazamenni. Ha hazament volna, akkor talán most béke lenne, mi pedig bejárnánk a bátyámmal a börtönbe, meglátogatni az öcsémet és anyánkat. A féltestvérünk pedig úgy nőhetne fel, hogy egy hazug, áruló, álnok pszichopata helyett egy, bár képzeletbeli, de szerető, gondoskodó, hűséges és becsületes édesapa idilli képével tölthetné ki a szívében tátongó űrt.

Ehelyett még a veszekedést követő napon eldöntöttük, hogy inkább elköltözünk, bár még egyikünknek sem volt biztos anyagi helyzete ehhez. Egyetlen hét alatt hagytuk ott a helyet, ami majdnem húsz évig az otthonunkat jelentette. A testvéreim egy kicsi lakásba mentek, ahol szűkösen férnek el, én pedig külföldre költöztem, anyukámhoz.
Rengeteg dolog maradt a házban, de a legnagyobb veszteség mégis a gyermekkorunk színhelye volt. Mindaz, amihez kedves emlékek fűztek, végleg eltűnt.

A költözést követő fél évben munkanélküli voltam, a járvány miatt pedig kimozdulni sem volt lehetőség. Egyedül voltam, a négy fal között, összezárva a saját gondolataimmal. Egy lakatlan szigeten, a tajtékzó hullámok között. Sajnos az embernek ilyenkor rengeteg ideje van tépelődni, és akaratlanul is töpreng a múlton. Ez volt eddigi életem legfájdalmasabb fél éve.
Bár a szülővárosom színe megfakult az emlékeimben, és próbáltam elfelejteni az igazi otthonomat, hiába. Az álmaim állandóan visszavisznek oda.

Az apámat legszívesebben végleg elfelejteném, máskor el sem hiszem, hogy van egy féltestvérem – mintha csak egy álom lett volna. Néha megfeledkezem róla, de a tudatalattim görcsösen próbálja megjeleníteni a húgom arcát. Bár valószínűleg soha nem leszek az élete része, mégis kínoz, hogy elképzeljem, milyen lehet. Állandóan róla álmodom és sajnálom, amiért oda kellett születnie. Remélem, hogy neki fele akkorát sem kell majd csalódnia az apjában, mint nekünk.

Végük a megkopott nyelvtudásom, a járvány, és a depresszióm ellenére is sikerült munkát találnom, amit már önmagában is sikerként könyveltem el. A munkát nagyon élvezem, olyan mintha nekem találták volna ki. Életemben először érzem úgy, hogy ott vagyok, ahol éppen lennem kell. Egyre kevesebb rémálmom van, és már nem zaklatnak fel a régi képek a házról ahol felnőttem. Kezd minden a helyére kerülni, és lassan körvonalazódik a jövő.

Biztos vagyok benne, hogy nemsokára elhagyom a lakatlan szigetet, és megtalálom a szárazföldet, ahol megteremthetem a saját oázisomat. Mert mindig lesz egy másik föld a láthatáron, csak merni kell elengedni a múltat.

További cikkek: