“A tanácstalanság nem csak az enyém: ott van mindenütt, mindenkiben”

Tényleg jól indult. Boldog gyermekkor, kiegyensúlyozott családi háttér. Nem nagy gazdagság, de semmi sem hiányzott. Annyira nem, hogy elhittem, az életben mindent megkaphatok, ami fontos: családot, hivatást, munkát, otthont, álmokat, amelyeket meg lehet valósítani. Azt hiszem, mások okkal gondolnak szerencsésnek: ha pedig felsorolom, mi mindenem van, az eszemmel tudom, hogy az is vagyok. Önzőnek is érzem magam, ha panaszra nyitom a szám, hiszen tényleg lett családom, hivatásom, munkám és otthonom. Mégis azt érzem, hogy elfog a pánik, ha a holnapra gondolok.

Könnyen ment az egyetem, jó képességekkel és támogató közeggel nem okozott különösebb nehézséget választott hivatásomban, elmélyedni. A tanári pályán mozgok. Szép szakma, hasznos. Egyszerre tudsz alkotni, önmagadat kifejezni és segíteni. Ez is volt a tervem. Elvégeztem a zeneművészetit, klasszikus fuvolát tanultam, mellette szereztem egy történelem-magyar szakos tanári diplomát. Aztán elkezdődött a felnőtt életem, és semmi sem volt olyan, mint vártam. A munkámban helyt álltam, zenekarban játszottam és tanítottam. Felvettem a ritmust, szerettem együtt dolgozni a gyerekekkel, csak közben lassan elkezdett felőrölni a rendszer.

Az egyre fojtogatóbb légkör a tanári szobákban, a karikás szemű, kiégett pedagógusok. A rugalmatlanság, amibe minden újítást kőkemény harccal lehet csak becsempészni. Az értelmetlen papírhalmok, az üres adminisztrációk és az átpolitizált tanmenetek. A feleslegesen telezsúfolt órarendek, ósdi nevelési elvek és kierőszakolt ideológiák. Azok a gyerekek, akik miatt ezt az egészet szerettem volna, lassan eltűntek, és velük együtt tűntem el én is.

Nem tetszett, amikor rájöttem, hogy lassan már nem a jövő csodálatos nemzedékét nevelem ki az általam ismert legjobb eszközöket használva, hanem csak egy csavar vagyok, egy borzasztóan összetákolt, óriási gépezetben. Egy olyan gépezetben, amit ebben a formában igazából nem is akarok tovább éltetni. Nem tetszik, hogy rajtam kérik számon, miért nem működik ez a gép. Nem tetszik, hogy igazán senki nem ismeri el az értéket, amit teremtek – se társadalmi, se anyagi tekintetben.

Közben megházasodtam, született két csodálatos gyermekem. Egyik nap még dolgoztam, másik nap már a kórházban feküdtem, karomban elsőszülöttemmel és az új életemmel. Készültem az anyaságra, de van, ami meglepetést okozott: például a traumatikus szülés. Vagy az átvirrasztott éjszakák. Mert egy dolog elképzelni, hogy valami kimerítő, és más szembesülni azzal, hogy imádott gyermeked tizennégyszer kel fel egy éjszaka – másfél éven át.

Meglepett, hogy a felelősség mennyire nyomasztó tud lenni. Hogy a kinőtt lakás a követhetetlenül elszaladó árak mellett mennyi fejfájást okoz. Meglepett, hogy annak ellenére is rettentően magányos leszek, hogy szerető család vesz körül. Hogy mennyire eltűnhetnek a lehetőségek az életemből. Soha még ennyit nem gondolkodtam azon, hogy merre induljak, mit kezdjek magammal, hogy hogyan lehet összeegyeztetni az anyaságot az önmegvalósítással úgy, hogy közben meg is éljünk.

Napról napra egyre jobban hatalmába kerített a szorongás, amit az a fojtogató bizonytalanság okoz, ami körbeveszi a jövőnket. Hogy vannak olyan égető problémái a világunknak, amelyekre senki nem tudja a megoldást. Hogy úgy érzem, sokan nem is keresik a választ. Hogy nem tudom, a gyermekeim milyen jövőt kapnak tőlünk. Hogy azt látom, megy tönkre körülöttünk az ország, csúszik szét a társadalom, egyszerre ég fel és kerül víz alá a bolygónk.

Harminckét éves vagyok, mindenem megvan az életemben. Elvileg az emberiség legboldogabb korszakát éljük, hiszen az életünk békésebb, biztonságosabb, kényelmesebb és egészségesebb bármely más kor embereinek életénél, mégis azt érzem, hogy a tehetetlen düh, a félelem, a tanácstalanság nem csak az enyém: ott van mindenütt, mindenkiben.

Talán azért, mert mi már látjuk, lehetne mindezt sokkal jobban is csinálni. Olyan világot építeni, ahol számít a tanár és a diák. Ahol a művészet és a tudomány mindenkié. Ahol gondolunk a jövőre is, nem csak a mostra. És ahol meghallják a hangunkat, ha szólunk.

További cikkek: