„Amikor külső segítséghez fordultam, már életmódot akartam váltani, nem pedig testet”

Hosszú az út a bűntudattól a szemléletváltásig, még hosszabb a normalizálásig – de hiszem, semmi sem éri meg jobban. A változás igényéről a karácsonyi kajarohamok és bejglimaratonok után.

24 éves nő vagyok: nem pufók, nem sovány…

…mégis volt, hogy a bűntudat néhol gyengébb, néhol pedig erősebb formáját kötöttem az édességekhez. Fogalmam sincs egyébként, mikor jön el az a pont, amikor elkattan az agy, és lelkileg már nehezebben fogadja be a fehérlisztes, cukros dolgokat. Talán a tökéletesség iránti tudatalatti késztetés. Talán a stressz, a megfelelés, a bizonyítás. Talán csak a társadalom testközpontú, önostorozós ördögi köre. Szóval nem tudom, hogy hol, de valahol, valamikor, valami nagyon könnyen és gyorsan elromolhat az ember bűnhöz kapcsolódó fogalomtárában, formálódó értékrendjében. A táplálkozás egy alapvető cselekvésünk, és egyáltalán nem oké, ha bármiféle bűntudat társul hozzá.

De nagyjából értem, hogy miért. Egészen könnyű volt magamat is ránevelni arra, hogy a cukor boldogság, engedni ennek a boldogságnak pedig rossz, mert kövérnek és csúnyának lenni finoman szólva nem jó. Ennek ellenére megettem a frissen sült kenyeret, krumplit, tésztát, Őrség Zöld Aranya tortát, de magamban azért alig hallhatóan elrebegtem: „Egy kis bűnözés belefér, na.” És ez így nem volt oké. Hogy annak fogtam fel.

És az sem volt oké, hogy szervezetemmel már hosszú évek óta nem bántam jól, éreztem, meg lett bolygatva a természetes rend, szinte kézzel tapintható volt a káosz: falási roham, korgó gyomor, túlevés, energiaszint csökkenés, ingerültség, krónikus fáradtság, hangulatingadozás és időszakos bűntudat ütötte fel a fejét időről időre. Volt, hogy koplalással fogytam, de volt olyan is, hogy dagadtam, mint Marge Dursley a Harry Potterből. 

Nem volt oké, hogy csak a külsőmön paráztam, a szervezetemben játszódó folyamatok hidegen hagytak. Pőrén és leplezetlenül állt előttem a felismerés: szétszadiztam a testem, nem figyeltem oda a jelzésekre, tönkrevágtam a belső biológiai órámat, és igenis képes voltam néha ördögi körbe, jojóba hajszolni magamat.

De itt jön a lényeg, a saját bőrömön tapasztalt tanulság: a probléma nem az az egy-két szelet Kinder Bueno, torta vagy diós bejgli, hanem az életmóddá vált, rendszerré tett, minőség mentes étkezés

Elődeink beletették a cukrot a süteménybe? Mi az hogy! De ebédre a kertben szedett zöldségekkel pakolták csurdultig a húslevest, reggelire nem müzliket, hanem tojásrántottát ettek például, és még fizikai munkát is végeztek.

El sem tudom mondani, hogy mennyire nem akartam már azt érezni, hogy rosszul bánok a szervezetemmel, amitől cserébe jókedvet, eredményt, koncentrációt, energiát, életerőt, önbizalmat és jó közérzetet vártam. Mire fel? Nem voltam se vékony, se kövér, az alakomat rendre dicsérték, de nagyon is éreztem, hogy itt azért nincs minden rendben. Mégsem akartam “diétázni”, de legfőképp azt akartam elkerülni, hogy az egészséges, kiegyensúlyozott életmódot lemondásnak, nyűgnek éljem meg.

Épp ezért segítséghez fordultam

Tudni szerettem volna, hogy az én testemnek, metabolikus sajátosságomnak, hormonális egyensúlyomnak, emésztőrendszeri problémámnak mi a legjobb, ezért november elején felkerestem egy táplálkozásbiológust. Úgy gondoltam, épp itt az ideje annak, hogy szervezetem felbolygatott rendszerét helyrerakjam és normalizáljam.

Nagyon sokszor futottam neki egyébként ilyesfajta kísérletnek – természetesen mindhiába. Rájöttem, a beachbody engem csak időszakosan motivál, nem elég ösztönző. Amikor külső segítséghez fordultam, már életmódot akartam váltani, nem pedig testet. 

Jól akartam lenni, lelkileg – nem pedig vékony, 90-60-90-es. Harmóniát akartam, energiát, egészséget és erőt – nem pedig szálkás, abs crack-es hasat, combközötti rést. Akkor kerestem fel a táplálkozásbiológust, amikor fejben erre a pontra jutottam. Ha ehhez még szemmel látható eredmények is társulnak, az nekem csak hab a tortán, amit majd jóízűen lenyalok. 

Hosszú az űt a bűntudattól a szemléletváltásig, még hosszabb a normalizálásig – de hiszem, semmi sem éri meg jobban. Alig várom, hogy hamarosan a szemmel nem látható eredményeimről is beszámolhassak az életmódváltásommal kapcsolatban. Úgy hiszem, az első, legfontosabb lépést már megtettem. Helyrepakoltam a fejemben egy-két elkószált gondolatot.

További cikkek: