Életre szóló mondatok, avagy: nem elfelejteni azt, amit a másik még csak meg sem jegyez

Ha most valaki belesne az ablakomon, azt látná, hogy egyedül vagyok a szobámban. Ezt látná, de tévedne: itt vannak velem azok a mondatok, amelyekről azt hittétek, úgysem jegyzem meg őket. A bántásaitok, a romboló kritikátok, a céltalan kötekedésetek. Tudom, fiatal vagyok, egy délutáni szundival bármit ki tudok heverni – vagy mégsem? Mégsem. Sajnos nem felejtettem el: itt vannak a mondataitok a fejembe költözve. Itt vannak akkor is, amikor egyedül ülök a szobámban, amikor vizsgára készülök, amikor a buszon fellök a néni, amikor hangosan felnevetek a kedvenc kocsmámban és akkor is, amikor átölelnek. Amennyire jelentéktelennek hittétek őket, annyira meghatározóvá váltak.

Az első ilyen mondat, ami örökre beköltözött a fejembe, nagyon fiatalon ért. Harmadik osztályos lehettem, amikor a tanító feltette a bűvös „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést. Az osztálytársaim nagyratörő álmait hallgatva felbátorodtam és kijelentettem, hogy én bizony népdalénekes szeretnék lenni. A tanítóm mesébeillően gonosz kacaja, amivel a mondatát kísérte, a mai napig tisztán cseng a fülemben: „Belőled soha az életben nem lesz népdalénekes.” Igaza lett. Így nincs miért haragudnom érte, de azért a mondata velem maradt. Ő lett az első beköltöző. Eszembe jut mindig, amikor az álmaimra gondolok.

Ezt követően hosszú ideig nem került mellé társ, egészen az új életem kapujáig, az egyetem kezdetéig. Ez a mondat is ártalmatlannak ígérkezett, számtalanszor nevettünk rajta azóta a családommal és a barátaimmal is, mégis állandóan előugrik, valahányszor elbizonytalanodom. „Szóval újságírásra iratkoztál. És elvégzel majd utána egy rendes egyetemet is?” Semmi vérlázító, semmi gonoszság, tudom. De beköltözött, itt maradt velem. Eszembe jut mindig, amikor azon gondolkodom, hogy jó úton járok-e. 

A következő mondatig sem kellett sokat várnom: „Ha megcsalnak, az a te hibád.” Miután elhagy a legnagyobb ő, csak ilyen finomságokra vágyik az ember. Az illető biztosan nem hitte, hogy ez a mondata majd felkerül erre a listámra, hisz nem is volt soha barát, csak amolyan megmondó ismerős. Kellő lazasággal építette be a beszélgetésbe, hogy véletlenül se érezzem vádnak. Nem boncolgattam, nem szedtem szét, így egyben is elég ütős volt, meg sem védtem magam ellene. Azóta ő is velem lakik. Eszembe jut minden nap.

Ha most visszatekintek csekély huszonhárom évemre, rájövök, hogy minden krízisemből megmaradt egy-egy beköltözött mondat. Tegye fel a kezét, aki még soha nem toporgott önbizalomhiányos időszakban! Amikor nem vagy jó senkinek, még magadnak sem. „Soha ne vágasd le a szép, hosszú hajad. Nélküle már nem is lennél különleges.” Tudom, persze, biztosan nem úgy gondolta, egyszerűen nem jól fogalmazott, tökmindegy. Beköltözött és ma reggel is itt volt velem, amikor belenéztem a tükörbe.

Amikor pedig a nagy ő után maradt űrrel viaskodsz, kétségtelenül sebezhetőbb vagy. Biztosan érzékenyebb is, hiszen a lehető legtöbb szeretetre vágysz. „Ó, Zsuzsi! Te egy olyan lány vagy, akivel bármikor megcsalnám a barátnőmet.” A vágyott szeretet helyett marad ez a beköltöző gondolat. Milyen jó nekem! Annyira jó, hogy mindig eszembe jut, amikor kevésnek érzem magam. Mondanom sem kell, hogy nem sokat segít.

Az örök kedvenc egyetem témám pedig további beköltözőket adott. Tudniillik, ha dolgozol egyetem mellett, akkor semmit nem ér az egész tanulás, és nem is tudsz rá koncentrálni. Ha pedig nem dolgozol az egyetemi éveid alatt, akkor egy lusta disznó fiatal vagy, aki csak lóg a szülei pénzén, iszikbulizikelromlik. Ha gondolkodóba estél volna, segítek: mindig lesz valaki, akinek nem tetszik, ahogy csinálod. „Én olyan semmirekellőnek érezném magam, ha nem dolgoznék egyetem mellett. De amúgy nem gáz, hogy te nem dolgozol, ne így értsd.” Áh, dehogy! Nem értem úgy, nagyon is jól értem. Olyannyira, hogy azóta itt is maradt a mondatod velem.

Tudom. Mondatok. Állandóan mondjuk őket, így nem lehetnek mindig tűélesek. Mégsem akarjuk megérteni, hogy fegyverként hadonászunk általuk. Olyan fegyverrel, aminek a lövedéke nem megöl, hanem sokkal rosszabbat csinál: velünk marad örökre.

Mindenkinek vannak ilyen mondatai. Felnőtt koráig az ember jól megszedi belőlük magát, hogy cipelhesse tovább a buszon, az egyetemen és az életben. Vajon mi a jó döntés: megpróbálni magunk mögött hagyni ezeket, vagy hordozzuk és építkezzünk általuk? Egyik választási lehetőséghez sem tudok receptet, és azt sem tudom, melyikkel árthatunk magunknak kevesebbet. Csak azt tudom, hogy ha most valaki belesne az ablakomon, azt látná, hogy egyedül vagyok a szobámban. Ezt látná és tévedne, mert itt vannak velem a mondataitok.

További cikkek: