Életre szóló mondatok, avagy: nem is tudod, de segítettél, hogy jobban szeressem magamat

Próbáljuk meg meglátni magunkban a szépet és a jót? Mondani könnyű.

Sose hittem, hogy kivételes ember lennék, sőt, még csak átlagosnak sem gondoltam magam. Úgy éreztem, hogy teljesen átlag alatti vagyok. Középiskolában 38-an voltunk az osztályban, ebből 34 lány. Rajtam kívül mindegyik lánynak volt a 4 év alatt kapcsolata, de én valahogy kimaradtam ebből a sorból. Mindig is másokhoz mértem magam, hittem, hogy nem vagyok sem jó fej, sem szép, nincs bennem semmi különleges – ezt pedig egy percig sem gondoltam furcsának.

Tényleg nem gondoltam sose, hogy a gyermekkori barátnőm árnyékán túl több is lehetek. Az a lány mindig vicces volt, mindenki szerette, állandóan a társaság középpontja volt, de én inkább az árnyékában húzódtam meg, mintha mi sem lenne természetesebb. Érettebb fejjel jöttem rá arra, hogy alábecsültem magam.

Tisztán emlékszem a napra, amikor elkezdtem a vezetést, és az oktatóm azt mondta, hogy a vezető felelősséggel tartozik az autóban ülő többi ember iránt is. Rám nézett, majd elkezdte felsorolni, hogy ők lehetnek a szüleim, a testvéreim, vagy akár az épp aktuális barátom is. Nagy, bamba szemekkel néztem rá, hogy a barátom? Nekem, barátom? Szinte sértésnek gondoltam, hogy ugyan már, nekem hogyan is lehetne barátom, hát nézzen már rám. Na, ezt a felfogást vettem természetesnek.

Hogy mégis mi történt?

Környezetváltozás. Elmentem életem első fesztiváljára. Akkor éreztem először azt, hogy másoktól független vagyok, és most már az lehetek, aki vagyok. Nem változtattam magamon semmit, és mégis, életem első „Laura, te milyen jó arc vagy!” megjegyzését ott kaptam meg, egy embertől, akit csupán 2 napja ismertem. Teljesen ledöbbentem. Én? Jó arc? Nem értettem a helyzetet, hogy gondolhat engem akárki is jófejnek? Majd a második ilyen megjegyzést sem sikerült elfelejtenem.

A legjobb barátom akkortájt egy helyi itallerakatban dolgozott, gyakran látogattam meg. Szóba elegyedtem többször is az odajáró emberekkel, egyik este pedig kint ültem a padon, amikor odajött hozzám egy falubéli srác. Elkezdtünk beszélgetni, majd egyszer csak az ő szájából is elhangzott a „nem is tudtam rólad, hogy te ilyen kedves vagy” mondat. Ekkor kezdtem el először elgondolkodni arról, hogy talán én is kedvelhető ember vagyok. Akkor még úgy voltam vele, hogy nem szerethető, de legalább kedvelhető.

Ezután az ominózus nyár után kezdtem el az egyetemet. Gólyatábor, új emberek, új élmények és Budapest. Falusiként teljesen szokatlan volt a környezet: annyi ember, annyiféle egyéniség és gondolkodásmód vett körül, hogy azt se tudtam, hova nézzek. Az egyetemen is értek pozitív élmények, de sosem gondoltam volna, hogy az egyetemi éveim utáni teljesen random átmeneti munka fogja megmutatni azt, hogy engem igenis lehet kedvelni.

Akkor életem egyik legrosszabb formájában voltam. Szakítás és diploma után, rendes munka nélkül, nyakig elmerülve az önsajnálatban. Jelentkeztem egy promóteri állásra, igazából csak gyorsan kellett valami munka. Iszonyatos rosszkedvvel mentem be az áruházba, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy vásárlókkal bájologjak, de ha már elvállaltam, gondoltam, végigcsinálom.

Az első ember, aki meglátott, azonnal megkérdezte, hogy mégis mi a gond. Már ez meglepett. Pedig csak egy egyszerű, rövid kérdés, egy idegentől. Miért kéne meglepnie, ugye? Aztán szépen lassan megismertem több embert is, akik az együtt töltött idő során megállapították, hogy szerintük jó a humorom. Nem gondolkodtam azelőtt én ilyeneken. Tudom, ezek csak ártatlannak hitt szavak voltak a részükről, de életerőt leheltek belém. Csak egy hónapot dolgoztam ott, de a mai napig melegség járja át a lelkemet, ha arra gondolok, hogy itt kezdtem el először érezni úgy igazán, hogy én is vagyok valaki.

A sors később úgy hozta, hogy újabb promóteri munkát vállaltam. A Facebook elém sodorta a lehetőséget, jelentkeztem, és a munkának köszönhetően be is kerültem egy közösségbe, amiről akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy hatással lesz rám. Az első napom annyira szörnyűre sikeredett, hogy elgondolkodtam, fel is adom. Hazaérve átgondoltam, hogy megéri-e nekem ez az egész. Végül mégiscsak erőt vettem magamon, bementem, mert úgy gondoltam, legalább pénzt keressek, ha már semmi más nem jön össze. Milyen jól tettem! Majdnem pontosan egy évet töltöttem ott, rengeteg embert megismertem, és miattuk lettem az, aki ma vagyok. Miattuk lett önbizalmam.

Ma, ha valaki azt mondja nekem, hogy jó arc vagyok, akkor egy széles mosollyal megköszönöm. Nem hitetlenkedek, elfogadom. Úgy gondolom, hogy a sokak által emlegetett önbizalom sokszor nem csak rajtunk múlik. Amíg mások nem kedvelnek, nem fogjuk magunkat tudni elfogadni. Egy apró megjegyzés arról, hogy milyen jól néz ki a másik, egy kedves mondat, hogy milyen jó arc, igenis sokat jelent a címzettnek. Nem azt mondom, hogy másoktól kellene függnünk, csak azt, hogy mennyire sokat számít, ha valakinek egy apró kedvességet mondasz. Egy aprót. Lehet, hogy a te mondatod fogja elindítani benne azt a folyamatot, amit például bennem is elindított.

Ma már szörnyülködve gondolok azokra az időkre, amikor azt hittem, nem vagyok több egy árnyéknál. Tanulom magam, és tanulom azt is, hogyan szerethetném önmagam. Mindannyian ezt csináljuk. Épp ezért, ha valami kedveset gondolunk a másikról, mondjuk ki! Hangosan! Ne tartsuk bent! Sosem tudhatjuk, kinek fogjuk megváltoztatni azzal az egy mondattal akár az életét.

További cikkek: